Popély Gyula: A felvidéki politika forgatagában – 1989–2000 Számadás önreflexióval
Dr. Popély Gyula történész, egyetemi tanár az utóbbi évtizedekben egyre vaskosabb könyvekkel lepi meg az olvasókat. Már megírta hat kötetben a felvidéki magyarság sorsának alakulását 1914-től 1945-ig, sőt, tudtommal elkészült egy hetedikkel is, bár ez még nyomdára vár.
A maga módján a karácsony előtt megjelent legújabb műve is „történelem”, de valójában a szerző magántörténelme, amelynek a műfaját nehéz lenne pontosan meghatározni. Egy izgalmas eseményekkel teli bő évtized (1989–2000) magánkrónikája, amely Popély Gyula életébe, sokszor Don Quijote-i küzdelmeibe enged bepillantani.
Már az elején el kell mondanom, hogy a több mint 800 oldalnyi szöveg nem folyamatos történetmesélés, bár kronológiailag elrendezett, kisebb-nagyobb mozaikkockákból felépített konstrukciónak tűnik. A szerző emlékezetét segítik felidézni a naplóbejegyzések, amelyek egy-egy fontosnak tartott (akár társadalmi, politikai vagy éppen családi jellegű) esemény alkalmából kerültek papírra, de bőségesen idéz korabeli újságcikkekből, vele készült interjúkból is, amelyeket pontosan datál, tehát akár forrásként is használhatók a korszakkal foglalkozó kutatók számára. Kiosztja a sajtómunkásokat, különösen az Új Szó „vezércikkíróját”, Tóth Mihályt ostorozza, aki rendszerint csak kreált dolgok ürügyén írt támadó cikkeket ellene.
Maga Popély a Bevezető gondolatok címmel jegyzett eligazításában (ami előtt még átböngészhetjük a meglehetősen részletes, közel tízoldalas tartalomjegyzéket) ekképpen summázza, mit is várhat az olvasó:
Tömör összegzés, de a további 800 oldal ennél sokkal beszédesebb és érdekfeszítőbb és egyben elgondolkodtató is. Popély persze nyugodtan oda írhatta volna azt is, hogy ez egy nagyon őszinte könyv, amelyben szinte fejezetenként szórja fejére a hamut, másrészt vezető felvidéki magyar politikusainkról is nagyon kritikusan fogalmaz időnként, legyen szó Duray Miklósról, Duka-Zólyomi Árpádról vagy akár Janics Kálmánról, de Bugár Bélát és Csáky Pált sem kíméli.
Az 1989-es rendszerváltástól elsősorban azt remélte, hogy az illegálisan működő Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságban végzett munkájának lesz nyilvános folytatása, amelyet elsősorban politikusként, parlamenti képviselőként képzelt el. Az 1989-ben elsőként megalakult felvidéki magyar politikai tömörülés, a Független Magyar Kezdeményezés és az időközben az USA-ból hazatért Duray Miklós közreműködésével végül kooptált képviselőként bekerült a prágai Szövetségi Gyűlésbe, jóllehet előtte még felcsillant az a lehetőség is, hogy az éppen megalakult új szlovák kormányban miniszterelnök-helyettes legyen. Akkor azt nem vállalta, később viszont már őt nem vállalták egykori elvbarátai. Prágában ugyanis Duray Miklóssal, Sidó Zoltánnal és Vitéz Erikával beterjesztették a leendő magyar egyetem tervezetét, amelynek jóváhagyása akkoriban persze teljesen reménytelen volt, ráadásul az FMK akkori képviselői is leszavazták, ezért Popély végérvényesen megharagudott, meg később a magát Magyar Polgári Párttá átnevező csapatra is. A könyv további részében, ha szóba kerülnek, szinte állandó eposzi jelzőként a „felvidéki magyar érdekek elárulói” megnevezéssel illeti őket.
Ott volt az Együttélés megalapításánál is, de kezdettől fogva problematikusnak tartotta, hogy nem kimondottan a magyar ügyre összpontosít, és az összes szlovákiai (és csehországi) nemzetiség gondjait is a vállára kívánja venni. Utólag belátható, hogy a csehországi lengyeleken kívül egyikük sem értékelte ezt a gesztust. Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM együttműködését is kritikusan figyelte, különösen az utóbbi tömörülés néhány vezetőjét tekintette kétkulacsosnak. Amikor az MKDM négy prágai képviselőjét „kizárta” a frakcióból (ahol egyedül Bugár Béla későbbi pártelnök maradt meg), úgy vélte, eljött az ideje egy új párt létrehozásának: ez lett a Magyar Néppárt (MN), amely motorja kívánt lenni az egységes, kizárólag magyar érdekeket képviselő politikai erőnek és ebben éppen az MKDM egykori képviselőitől várt erős támogatást.
Röviden összefoglalva: a Magyar Néppárt sorsa semmiképp nem volt sikertörténet és ennek egyrészt ő maga volt az oka, másrészt az, hogy az Együttélés nem támogatta igazán őt. Ahogy írja is, Duray Miklós magánbeszélgetéseik során buzdította őt, majd nyilvánosan nem lépett fel az érdekében és ezt igazából sosem tudta neki megbocsátani. Az MN lényegében abból a 25-30 emberből állt, akik általában passzív követői voltak Popély egyre reménytelenebb erőfeszítéseinek, sőt akadtak, akik puccsot is terveztek ellene. Végül mégis sor került az Együttélés és az MN fúziójára, de Popély a kezdetektől fogva érezte, hogy ő csak az ötödik kerék a szekérben és a többi magyar tömörülésnek púp a hátán.
Nagyon tanulságosak azok a „mozaikok” is, amelyek a pozsonyi Duna utcai Magyar Gimnáziumban folytatott igazgatói munkáját mutatják be. Már az a tény, hogy önmagát győzködve vállalta el ezt a feladatot, jelzi: milyen lelkiállapotban lehetett, amikor politikusként, tudósként és családfenntartóként igyekezett egyszerre helytállni, miközben sorozatosan érték nemcsak a kudarcok, hanem a támadások is, akkor mindennek tetejébe egy nagyhírű oktatási intézményt kellett szinte ellenszélben vezetnie. Már a helyetteseinek a kiválasztása is bonyolult feladat volt és végül nem is mindig bizonyult jó döntésnek. Erre jött az SNS-es Eva Slavkovská vezette oktatási tárca magyarokat megalázni akaró lépése a kétnyelvű bizonyítványok ellen, és Popély Gyula ebben a csatában is gyakorlatilag magára maradt, aminek végül az eltávolítása lett a következménye. Később, 1998-ban, amikor a Magyar Koalíció Pártja is a Dzurinda vezette szlovák kormány tagja lett, joggal várta, hogy valamiképp kárpótolják a meghurcolt magyar tanárokat (köztük Agócs Bélát is), erre végül nem került sor, mert úgy látta, hogy nem szerették volna a Slavkovskának (és végeredményben Vladimír Mečiarnak) behódolt új iskolavezetőket az MKP ellen fordítani.
A kötet záró fejezetiben többször is olvashatunk arról, miként kereste az utat a magyarországi „hazafias erőkhöz”, különösen a Csurka István vezette Magyar Igazság és Élet Pártjához, miközben egyre ígéretesebben alakult oktatói karrierje is a Károli Gáspár Egyetemen. Mindezt a közismert Deus ex machina (Isteni beavatkozás) kifejezéssel illeti és valóban, úgy tűnik, hogy ez egyfajta „happy endje” lett a maga mögött hagyott zaklatott évtizednek.
(Kiadta: a Magyar Életvédők Egyesülete, Budapest 2024; Anyagilag támogatta: Béres József felvidéki vállalkozó és felesége Mária, valamint még mások is.)
