Politika a paraván mögött
Ha summázzuk az előző napok történéseit, megállapíthatjuk, bár a koalíció válsága nem oldódott meg – sőt tovább súlyosbodott – Robert Fico kormányfőnek sikerült összezárnia a kormánypárti választókat. Járulékos jelenségként a kormánnyal szemben kritikus szavazók is aktivizálódtak, de az ellenzéki oldalon továbbra sem látszik olyan politikai vezető, aki a kormányfő kihívója lehetne, mindez viszont nehezen leküzdhető hátrányt jelent kiélezett politikai helyzetekben.
A felvezetőben adós maradtam a cím magyarázatával, márpedig a közéleti kommentáríró helyesen teszi, ha nem árul zsákbamacskát. Az elmúlt napokban a szlovákiai politikai történések értelmezése a rivális táborok közötti hitvitává alakult. Olyan csatározássá, amelyben a tények a paraván mögött maradtak, s így a közéleti vitáknak szükségképpen a politikai hitvallás adott muníciót.
A titkosszolgálati jelentésről szóló politikai vita szinte azonnal kölcsönös vádaskodásba fordult. Ebben a kiélezett légkörben politikai vádként fogalmazódhatott meg az ellenzékkel szemben a puccskísérlet támogatása, míg az ellenzéki megszólalók egyike-másika a titkosszolgálat politikai célokra való felhasználását vetette a kormány szemére.
Ha a történtek rövidtávú (párt)politikai következményeit vizsgáljuk, egyértelmű, hogy az elkötelezett kormánypárti és ellenzéki szavazók is összezártak a maguk álláspontja mögött, tovább mélyítve a szlovákiai társadalom polarizációját. Az már más lapra tartozik, hogy a turbulenssé váló politikai folyamatokból a rivális politikai oldalak milyen módon képesek profitálni.
Ha a politikai küzdelmek paravánja mögé nézünk, az is világosan látszik, hogy Fico klasszikus kétfrontos harcot folytat. Miközben a kormányfő által indított politikai támadások az ellenzéket és annak hátországát veszik célba, a magát az „ostromlott vár” kapitányának láttató kormányfő a koalíciós partnereinek választóit is szép lassan elszipkázza.
Fico azonban, ha nem pusztán taktikai megfontolások vezérlik, hanem stratégiában gondolkodik, nem érheti be ennyivel. Ha felütjük a politikaelmélet közhelyszótárát, valahol az első bekezdések között találjuk, hogy a frissen megszerzett választókat meg is kell tartani. Erre pedig a legalkalmasabb egy olyan erős érzelmi reakciókat kiváltó üzenet, amely az ostromlott várba érkezőket tartósan elkötelezett sereggé formálja.
Fico alkotmánymódosítási javaslata, amellyel az alaptörvényben rögzítené, hogy csak két nem létezik, pontosan ezt a célt szolgálja. Egyfelől összezárja a koalíciós pártok konzervatív értékeket valló híveit, másfelől rést nyit az ellenzéki oldal pajzsán, hiszen a KDH – tekintettel az ugyancsak konzervatív értékek mellett elkötelezett választóira – aligha teheti meg, hogy egy ilyen kezdeményezést a törvényhozásban elutasítson.
Fico stratégiája az előző napok történéseiből következően eléggé nyilvánvaló. A kormányfő láthatóan eldöntötte a dilemmát (vagy inkább a koalíció gyenge láncszemévé váló partnerei idézték elő a helyzetet), a 2023. szeptember 30-i választásokon sikert hozó Smer-Hlas tandem helyett visszatérne a pártszakadás előtti helyzethez, amikor a Smer a saját politikai oldalát uraló tömbpártként volt jellemezhető.
A koalíció mind láthatóbb csetlése-botlása csak még inkább kidomborítja, Fico már beárazta a jelenlegi hármaskoalíció záros határidejű végét. Ha jóslásokba a kommentáríró nem is szívesen bocsátkozna, arra azért Dévénytől a Vihorlátig, a Dunától a Tátráig sokan nagy összegben fogadnának, hogy egy hasonló összetételű koalíció ismételt kormányalakítására annyi esély van, mint a lottóötös megnyerésére déli szomszédunkban.
Innen nézve az is nyilvánvaló, hogy a politikai gravitáció szabályainak engedelmeskedve a koalíció másik két pártszerű bomlástermékének képviselői, ha a jövőben is jól fizetett matrózok szeretnének maradni, akkor igen hamar a Smerben fogják meglátni az egyetlen lehetséges mentőhajót. Az már csak a közeljövő történetének lábjegyzetébe kívánkozik – noha, mint az emberi gyarlóság megannyi példája lehet a publikum számára szaftos és izgalmas – ki milyen feltételekkel kapaszkodhat fel a fedélzetre.
Ha a felületes szemlélő úgy ítéli meg, hogy Robert Ficónak Matúš Šutaj Eštok és Andrej Danko kétkezi politikája miatt fáj a feje, gondoljon bele egy hosszabb pillanatra, a szlovák politika arcképcsarnokában olyannyira gyakori politikai impotencia hogyan simítja ki a miniszterelnök ráncait.
Vessünk egy pillantást az ellenzéki térfélre is, azzal a megállapítással kezdve, ha valakiknek aligha jönne jól az előrehozott választás, az éppen az arctalan PS-től az önmagát kereső SaS-an át az identitásválság jeleit mutató KDH-ig és a pelenkás performansszal villantó Matovič mozgalmáig terjedő oppozíció. Ez még akkor is igaz, ha a konszolidációs csomag hatásait papíron a koalíció számlájára írják a választók. A helyzet viszont az, hogy Robert Ficónak jelenleg nem mutatkozik kihívója, és ezáltal az általa képviselt politikának választható alternatívája sem kínálkozik igazán.
Tegyük hozzá azt is, a szlovákiai politika egyre mélyülő árkai a magyar képviseletet, ha lehet, még nehezebb helyzetbe hozzák. Az optimista kommentáríró csak annyit fűzne hozzá, innen szép nyerni, vagyis visszajuttatni a magyar képviseletet a parlamentbe. Nem kell hozzá más, mint megtalálni az üzeneteket, amelyek átnyúlnak a közösségünket is megosztó árkokon. Leírni milyen könnyű…
Megjelent a Magyar7 2025/4. számában.
