Munka van, elvtársak!
A politikai-társadalmi földrengések sorozatát éljük hetek óta. Míg Szlovákiában – kihasználva hibáit és belső ellentéteit – tüntetésekkel akarják megdönteni a kormányt, Magyarországon előrehozott választásokat vizionálnak egyesek, annak dacára, hogy nincs sem alkotmányos válság, sem kormányváltó hangulat. A türelmetlenség és a feszültség szinte tapinthatóan ott vibrál a levegőben.
Mondjon le, követeli az utca embere. Mondjon le, írják a pszichológusok és az akadémikusok a kormányfőnek. Váltson stílust, kiabálja néhány képzőművész, és ne akarja megkérdőjelezni az ország euroatlanti irányultságát (amit senki sem von kétségbe, de jól hangzik). Veri a dobokat az ellenzék. A kormányfő összehívja a biztonsági tanácsot, az ellenzék kamut kiált, hogy fel akarja számolni a demokráciát. A legjobb szerintük az lenne, ha lemondana a belügyminiszter, a rendőrfőnök meg úgy en bloc az egész kormány elvonulna valahová.
Húzzon el mindenki, mert mi kormányváltásra játszunk. Bárhol történjen bármi, mindenki mondjon le! Legyen bombariadó, hackertámadás, lóbálják a külföldről irányított, az ország rendjét támadó kiberbunkókat, azonnal takarítsunk. Majd mi jövünk.
Választást ugyan nem tudunk nyerni, de kormányozni akarunk, mert az a feladatunk, hogy a „fősodorhoz” csatlakoztassuk Szlovákiát és Magyarországot, a (természetesen nem létező) háttérhatalom parancsolata szerint. Lehetőleg még ma. Nagyjából erről szól a felturbózott nyugtalanság, amitől egyre sűrűbb a levegő Közép-Európában. Legyen itt is Lengyelország, ahol „csinálódik a rend”.
hogy általában ott vannak tüntetések, ahol patrióta, hazafias kormányok vannak hatalmon vagy készülnek átvenni a kormányrudat. Soroljuk? Magyarországon egy magyar nevű senkiházi lázít, Szlovákiában az összes ellenzéki erő kivonul az összes városban, Németországban az AfD ellen uszulnak, Ausztriában pedig maga az elnök szítja a kedélyeket, amikor (szerencsére sikertelenül) ki akarja zárni a választás győztesét a kormányalakításból. Szerbiában egy leszakadt tető miatt próbálják fél év óta elzavarni az elnököt, Grúziában pedig kísértetiesen hasonló módszerekkel kezdtek tüntetni, mint 2014-ben Kijevben. Kaptak is a grúzok naprakészen szankciókat az Európai Unió korrupt és tehetetlen vezetőitől.
Nem elgondolkodtató, hogy Magyarországot nagyjából tizennégy év óta támadja Brüsszel? Hogy Szlovákiát az egyik hitelminősítő lefokozza, Ausztriát pedig, amikor kiderül, hogy az Osztrák Szabadságpárt kap kormányalakítási megbízást, a Fitch kapásból leminősíti?
Vagy mit gondoljunk arról, hogy az olaszországi választások előtt az Európai Bizottság elnöke pofátlanul megüzeni az olaszoknak, ha nem „jól” választanak, annak következményei lesznek? Vagy miféle kabaréba illő jelenet játszódott le Bukarestben, ahol az alkotmánybíróság először jóváhagyta az elnökválasztás első fordulójának eredményét, majd két nap múlva, mintha hirtelen kijózanodott volna, ugyanazt érvénytelenítette (állítólag egy közösségi platform miatt, amit leginkább kölykök böngésznek)?
Ha ezt a sok puzzle-darabkát összerakjuk, elég szépen kirajzolódik egy kép, amely arról árulkodik, hogy a (természetesen nem létező) háttérhatalom vadul keveri a lapokat. „Kulturális forradalom” zajlik Európa szívében. Pontosabban mondva, egy bukásra ítélt, leszerepelt „kultúra” (nevezzük liberalizmusnak vagy a nyitott társadalom kísérletének) vívja utóvédharcát a normalitással szemben. Mert ha a posztmarxista, neoliberális ellenzék nem tud választást nyerni, az utcán rendezné le a dolgot, felhasználva a (természetesen nem létező) háttérhatalom támogatását. Mindezt ugyebár az „európai értékek”, az „emberi jogok”, a „transzparencia” és hasonló bűvös kifejezések díszes ezüstpapírjába csomagolva.
Szlovákiában éppen egy nem tudni, honnan előpenderült „civil” szervezet szeretné kézbe venni a rendcsinálást, amely hol „Szlovákia Európa”, hol a „Békét Ukrajnának” névvel illeti magát. Hogyan akarnak ezek békét, ha el akarják zavarni azt a kormányfőt, aki távol akarja tartani a háborút Szlovákiától? Talán úgy, hogy Brüsszelben támogassa ő is a „béketervet”, a háborús állapot fenntartását, a fegyverek, majd néhány európai vezető őrült terve szerint harci alakulatok szállítását Oroszország ellen?
Felhívásuk első pontjában felszólítják Robert Ficót, hogy „tartsa be a törvényeket, tartsa tiszteletben az intézmények függetlenségét, és folytasson (bármi is legyen az) transzparens kormányzást”. Ugyanakkor „arra kérjük Robert Ficót, a Szlovák Köztársaság kormányfőjét, hogy adja vissza mandátumát, és az országunk jövőjének érdekében mondjon le tisztségéről.” Most akkor tartsa be a törvényeket, legyen transzparens, vagy mondjon le? Vagy mindkettőt egyszerre? És kinek kéne visszaadnia a mandátumát? Azoknak a választóknak, akik bizalmat szavaztak neki – pontosabban a pártjának? Elég zavaros ez a történet ahhoz, hogy éljünk a gyanúperrel, valakik szítják a helyzetet.
Mert ketyeg az óra, és fogy az idő. Meg a türelem. Mióta Trump belecsapott a lecsóba, és elkezdte ontani az elnöki rendeleteit, amelyekkel a tengeren túl eltakarítja a neokommunizmus édes gyermekeit, a woke-izmust, az LMBTQ-izmust, a besereglés-izmust és mindenféle poshadt izmusokat, egyre dagad a feje az idegességtől Európa vezetőinek. Mi lesz ebből?
A végén még a békét is ránk szabadítja ez a kiszámíthatatlan ember! Mert ugye Amerikából előbb vagy utóbb minden begyűrűzik Európába, s egyszer csak elkezdődik itt is valami normális irányba való döcögés.
Hiszen nem ezt várják el tőlünk évek óta! Hogy lesz itt zöld átállás, ha a gazdák kaszára-kapára kapnak, és beverik a fejünket? Milyen magyarázattal állunk elő, ha az amerikai elnök tíz-húsz százalékos vámot hajít a nyakunkba, és mi köpni-nyelni nem tudunk, mert már rég nem vagyunk tárgyalási pozícióban? Hogyan kapaszkodjunk tovább a székünkbe, ha egyszer szétrágja a szú a széklábakat? Bizony, gyorsan le kell rendezni ezt a hepciáskodó közép-kelet-európai régiót, még mielőtt bekövetkezik a legrosszabb, és az Európai Parlamentben megerősödnek a patrióták, s a német, francia választások sem úgy alakulnak, ahogy mi szeretnénk. Munka van, elvtársak!
Csak a fentiek fényében tudjuk értelmezni az olyan – mellesleg elfogadhatatlan és felháborító – kijelentéseket, amilyeneket a litván Andrius Kubilius, az Európai Unió védelmi biztosa engedett meg magának. „Minden nap, amikor Ukrajna tovább harcol, olyan nap, amikor az Európai Unió és a NATO erősebbé válhat” – jelentette ki ez az eltévelyedett ember, hozzátéve: „Az orosz gyárak éjjel-nappal dolgoznak, fegyvereket és lőszert gyártanak, ezért kulcsfontosságú Oroszországot túlköltekezni, túltermelni – és túlfegyverezni.” Elég világos beszéd az Unió részéről. Kaja Kallas, az EU külügyérje pedig azt a bölcsességet találta mondani, hogy az Oroszország elleni harccal „az ukránok megvásárolnak minket minden időben”. Az utóbbi kijelentést értelmezni is nehéz.
Ahogyan Mark Rutte NATO-főtitkár szavait is nehéz higgadtan kezelni, aki Davosban kijelentette, hogy „ha Ukrajna veszít, akkor a NATO elrettentő erejének helyreállítása érdekében sokkal magasabb árat kell fizetni, mint amit jelenleg a kiadásaink és az ipari termelésünk felpörgetése szempontjából tervezünk.” Mondja ezt az a hivatalnok, akihez talán még nem ért el a hír, hogy Amerikában új elnök van hivatalban, és lehet, hogy más szelek fognak fújni a NATO háza táján is. Rutte egyelőre azt mondja, „változtatni kell a háború kimenetelén”, és nem szabad elkapkodni a fegyvernyugvást, mert „ha rossz megállapodás születne, akkor végig kellene néznünk, ahogyan az orosz elnök Észak-Korea, Irán és Kína vezetőivel pacsizik, és ezt nem engedhetjük meg. Ez geopolitikai szempontból óriási hiba lenne.”
Szerintem pedig az a hiba, hogy a farok akarja csóválni a kutyát, és Rutte elhiszi magáról, hogy az ő tiszte megmondani, kivel pacsizzon egy nagyhatalom vezetője. Bizony, óriási hiba, hogy ilyen emberek szeretnének minket belevinni egy nagy háborúba.
És – mivel minden mindennel összefügg – az sem túl örvendetes, hogy ezek árnyékában szeretnék egyesek megbuktatni a magyar és a szlovák kormányt. Mert ha a „Békét Ukrajnának”-féle csapatok feltolnák a hatalomba a Šimečka-féle neoliberális, újmarxista progresszíveket, na akkor kellene elkezdenünk aggódni.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/4. számában.
