Valami fáj, ami nincs (II.)
Karinthy Frigyes írta: „… valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Múlt héten megjelent írásunkat a turócszentmártoni Tátra Bank nagytermében zártuk, ahol megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács. Károlyi Mihály, az őszirózsás forradalom során hatalomra került miniszterelnök táviratban üdvözölte az eseményt, elismerte a szlovák nemzet követeléseinek jogosságát, de bízott benne, hogy jövőjüket Magyarország keretein belül képzelik el.
A Szlovák Nemzeti Párt elnöke, Matúš Dula Milan Hodža által tollba mondott válaszában kifejtette, a szabad csehszlovák nemzet a magyarnak „jó szomszédja” kíván lenni. Sokatmondó volt, a szlovák fél válasza a szintén Turócszentmártonban megalakult Magyar Nemzeti Tanács (több felvidéki városban is alakultak nemzeti tanácsok) együttműködési ajánlatára.
Ezek a reakciók nem voltak túl biztatóak, de Károlyiék pacifizmusa nem ismert határokat. Továbbra is bíztak a Felvidék békés úton történő megtartásában. Úgy vélték, mivel a csehek a saját országuk határaira a történelmi jog alapján hivatkoznak, ugyanezt elismerik a magyar fél esetében is. Olyan korban és olyan világban, ahol pusztán a nyers erő számított, ez óriási hiba volt.
A határozott cselekvés helyett inkább az USA külügyminiszterének írt levelet Károlyi, amelyben kifejti, hogy
A leendő Csehszlovákiának nem voltak határai, ezért igyekeztek minél több magyarországi területet elfoglalni, így teremtve kész helyzetet a békekonferencia idejére, mondván, aki birtokon belül van, azé a terület. A prágai magyar követ, Supka Géza már november elején értesítette a Károlyi-kormányt, hogy a csehek tervei egész Észak-Magyarországra kiterjednek. Többek között olyan ősi „csehszlovák” városok is szerepeltek a listájukon, mint Miskolc, Vác vagy éppen Gyöngyös.
Már ekkor, 1918 novemberének első napjaiban több felvidéki városból érkeztek tiltakozó reakciók, hiszen a helyi magyarság
Kassa, vagy például Bártfa lakosai is kinyilvánították kötődésüket Magyarországhoz. Csak érdekességképpen, az 1910-es népszámlálási adatok szerint Bártfa lakossága a helyi németség mellett, 2571 szlovákot és 2179 magyart számlált.
A Csehszlovák Nemzeti Bizottság gyorsan kinevezett egy szlovák „kormányt” Vavro Šrobár vezetésével, majd kis létszámú, pár száz fős csapatokkal behatoltak Magyarország területére. Egy kiáltványban a világ tudomására hozták, hogy a csehszlovák légiók az antant segedelmével legyőzték az ősi ellenségeket – a magyarokat és a németeket. Véget ért az ezeréves magyar elnyomás, ütött a szabadulás órája. Szakolca főterén Šrobár bejelentette, hogy a szlovákság immáron a csehszlovák állam része.
Ennek a rövid ideig létező, de munkáját jól elvégző csoportnak annyi volt a feladata, hogy az elfoglalt határ menti településeken bejelentse a csehszlovák államot, valamint igyekezzen kiszorítani a magyar nyelvet a közéletből.
Az „első” szlovák kormány alig néhány napot élt meg, 1918. november 14-én megszűnt, pontosabban beolvadt a csehszlovák kormányba.
A Felvidék elvesztésével behatóan foglalkozik könyveiben Popély Gyula történész. Trencsén megszállásáról azt írta (a város példája, mint cseppben a tenger),
Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, azért ez nem a mohácsi síkon velünk szemben felálló török haderő.
Ezzel szemben Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere két nappal a padovai fegyverszünet megkötése előtt, november 1-én felszólította a frontokon harcoló magyar katonákat, hogy azonnal szüntessék be a harcot, hiszen küszöbön a világbéke. A baj csak az volt, hogy erről elfelejtette értesíteni a környező népek vezetőit, kiváltképpen Masarykot és Benešt. Linder november másodikán, pont azon a napon, mikor az első cseh egységek Szakolcára érkeztek, s aztán egészen Pozsony előteréig jutnak, elmondta hírhedtté vált beszédét. Az Országház előtt, az új kormányra felesküdő tisztikar hallhatta, ahogy Linder szónokolt.
A Károlyi-kormány 1918. november 13-án aláírta a belgrádi katonai egyezményt az antant képviselőivel. Ez nem állapított meg demarkációs vonalakat északon, a Felvidéket magyar közigazgatás alatt hagyta. Sikerült is kiszorítani Észak-Magyarországról (néhány határ menti település kivételével) a megszálló cseheket. Beneš azonnal akcióba lépett. Franciaországi kapcsolatait kihasználva elérte, hogy Georges Clemenceau francia miniszterelnök és hadügyminiszter megrója az illetékes francia tábornokot, d’Espereyt a belgrádi egyezmény miatt:
Ferdinand Vix alezredes 1918. december 3-án adta át felszólítását a Felvidék kiürítéséről a magyar kormánynak. Ez azonban nem szólt a kiürítendő terület határáról, erről Bartha Albert újdonsült hadügyminiszter és Milan Hodža csehszlovák követ állapodtak meg. Ez nagyjából követte a szlovák–magyar etnikai határt, tehát Pozsony, Dunaszerdahely, Komárom, Rimaszombat, Kassa, Királyhelmec és Kárpátalja is magyar maradt volna.
Bár maga Hodža is ideiglenesnek tekintette ezt, hiszen jóval többet remélt, Prágában szinte megdermedtek a rémülettől.
A Párizsban tartózkodó Beneš azonnal cselekedett, ennek következtében karácsony előtt megszületett az úgynevezett első Vix-jegyzék, amelyben a kijelölt határok szinte megegyeztek a későbbi trianoni határokkal. A francia alezredes becsületére legyen mondva, felettesei előtt nem rejtette véka alá azon véleményét, hogy a csehek imperializmusa napról napra hevesebb.
Az átadandó területek megszállásában már az Olaszországból érkező cseh légiósok vettek részt olasz tisztek parancsnoksága alatt. A végeredményt ismerjük, és 102 éve viseljük annak minden következményét határokon innen és túl.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/24. számában.
