A kukorica széli bak
Szeptember közepét írtunk. Sokadszorra ültem már az öreg akácfa alatt, háromlábú kisszékemen várva a szerencsét, hogy megpillanthatom. Megjelenéséhez ugyan nem sok reményt fűztem, mivel éppen érkezésemkor fejezték be a kukorica aratását a szomszéd dűlőben. A leshelyem felé ballagva teherautóval találkoztam, legalább a zörgést kihasználtam az elhelyezkedésre. Enyhe szél lengedezett, amely ronthatta az esélyeimet, de szerencsére nem a kukorica felé vitte a szagom.
Gondolataimba merülve nézelődtem, majd szűk negyedóra után a kukorica szélén mozgást vettem észre. A spektívben kirajzolódott egy őzsuta feje. Kicsit odébb egy másik őzet látok, egyelőre nem tudom megállapítani, hogy bak-e vagy suta.
Amikor a fejét felemelte, egy pillanatra elhomályosult a kép előttem. Nyolcvan lépésre, délceg tartásban ott állt előttem a kukorica széli bak!
A szívem a torkomban dobogott, amikor a háromlábú lőbot mögé állva, lassan a vállamhoz emeltem a puskát. A távcsőbe nézve ugyan a bakot tisztán láttam, de a kép szélén halványbarna foltok jelentek meg. Felnézve észrevettem, hogy köztünk magasabbra nőtt száraz gyom van, így – félve attól, hogy az embermagasságú gyom vastag szárán a lövedék gurulatot kap – nem mertem elsütni a fegyvert. Idegtépő várakozás következett, hogy arrébb lépjen, és tisztán láthassam a távcsőben.
Végre hármat előbbre lépett, és kitisztult a kép. Óvatosan kibiztosítottam a fegyvert, halk kattanással húztam fel a gyorsítót. A szálkereszt táncolását megállítottam, majd kisvártatva a dörrenés végigvágtázott a környező dűlőkön, mígnem a morajlást végleg elnyelték a távolban kéklő dombok.
Fegyveremet kiürítettem, majd megkövülten álltam a fasorban, csupán az öreg akácfa lenyúló ágai simogatták a fejem. Szememben megjelent egy könnycsepp, és kalapom karimáját morzsolgatva, remegő kézzel válaszoltam a terület túlsó végén vadászó vadászgazdánktól érkezett üzenetre, hogy tűzbe rogyott a dományi bak. Elküldve az üzenetet, feltolultak bennem az elmúlt fél év történései.
Május elsején hajnalban a szokásos tavaszi dűlőjárást végeztem, amely során minden dűlőben fel szoktam mérni, hogy az egyes területrészeken milyen bakok foglaltak területet, átfogó képet kapva ezzel az állományról. Aznap reggel a Dományi és a Jakusi dűlők feltérképezése volt a soron. A Dományi dűlő közepén lévő kaszálón láttam először ezt az ághiányos agancsú, lőhető öregurat. A spektíven keresztül le is fényképeztem, a későbbi beazonosítás céljából, bár az akkor látott kép örökre beleégett a retinámba. A kaszálót szegélyező parcellán a kukoricavetés éppen ebben az időben kezdett zöldülni.
A májusi tagsági gyűlés után vadászgazdánk szépen beírta a vadászati engedélyembe az őzbakelejtés lehetőségét. Mindhárom korosztályra engedélyt kaptam, amivel felvértezve rendszeressé váltak a látogatásaim a dományi akácfasoron.
Sok hajnalt és estét rááldoztam, hogy a májusban látott bak közelébe férkőzhessek. Gyakran láttam is, hogy az időközben térdig, majd derékig érő kukoricából ki-kiváltott a virágba borult bükkönyös a kaszálóra.
De sokszor nagyon messze volt, vagy olyan irányban állt, amerre nem lehetett biztonságos lövést tenni.
Amikor a kaszáló szomszédságába vetett búza már a kalászát hányta, előszeretettel feküdt benne, és ebből ki-kiválva kergette el fiatalabb vetélytársait. Ekkor volt szerencsém ugyan közvetlen közelről látni, és megcsodálni nem mindennapi koronáját, de a lövést mégsem mertem megkockáztatni, mert a magasra nőtt gabonából csupán a nyaka látszott. Aznap este csupán tízméteres távolságból ugrott el, mivel engem ugyan a bodzabokrok takartak előle, de érzékeny fülével meghallotta a szúnyogriasztóm sziszegését. Alapvető hiba volt, mert utána jó darabig nem találkoztam vele.
Attól féltem, hogy otthagyta a Dományi dűlőt, és átváltott valamelyik szomszédos dűlőbe, vagy a szomszéd határba. Párszor cserkeltem, kerestem a szomszédos dűlőkben, de nem sikerült ráakadnom.
Mígnem pár héttel később eredeti helyén újra láthattam. Vadásztársaimmal vizet hordtunk az itatókba, ő pedig ott feküdt többedmagával a lekaszált réten, a bálázásra váró rendek között. A terepjárót csupán gyanakodva figyelték, de nem fogták menekülőre.
Üzekedéskor többször kint voltam, kerestem őt. Azon morfondíroztam, hogy talán a szerelemtől megszédült bakot könnyebb lesz lőtávolságra belopni. Ehhez még egy frissen vásárolt sípot is bevetettem, felemás sikerrel. A sípra ugrott egy bak, pont abból az irányból, ahonnan a kelő nap a horizontról bevilágította a tájat. A szemből világító napfényben a sziluettje alapján egy fiatalabb gombnyársas baknak néztem, amelyet – mivel tudtam, hogy a fiatal bakok még hiányoznak az elejtési tervből – sikeresen terítékre is hoztam. Csupán a birtokbavételkor jöttem rá, hogy egy lesoványodott, teljesen visszarakott öreg bakot sikerült terítékre hoznom, amelyet eddig nem láttam a környéken. Az elejtés ugyan helyénvaló volt, de ezáltal elvesztettem a kiszemelt bak terítékre hozásának a lehetőségét.
Közben a kukorica is kalászát kezdte növeszteni. Jártam ugyan a bak után, de már csak gyönyörködni benne. Egyik leskelődés során a tarkóján tojás nagyságú daganatot vettem észre, a kezdődő bőrbetegség, a fibróma jelét, amely ugyan nem halálos, emberre sem veszélyes, de a többi őzet fertőzheti.
Ezt jelentettem a vadászgazdánknak, aki figyelembe véve, hogy augusztus derekán az elejtési terv fele sem volt teljesítve, ismét engedélyt adott a bak elejtésére. Azokban a napokban találkoztam kedves ismerősöm, Prihoda Judit festőművész legújabb képével, amely a Bújócska címet viseli. A kép egy kukorica közt őzsutával bujkáló öreg bakot ábrázol, és erről a képről neveztem el kukorica széli baknak a Dományiban lakó öregurat.
Sárgult már a kukoricaszár, amikor szeptember hetedikén reggel az őzbakot nagyjából háromszáz méterről sikerült becserkelnem körülbelül százharminc méterre, és megkockáztattam a lövést.
A vadászlázam nem tudtam leküzdeni, így elhibáztam, elrántottam a fegyvert. A bak sértetlenül váltott vissza a kukoricába, én pedig csengő füllel, lógó orral mentem a dolgomra.
Egy héttel később pedig, pont akkor, amikor a körülmények nem voltak a legmegfelelőbbek, késve is értem ki a területre, szóval inkább garantálható volt a sikertelenség, felemás érzéssel ültem le az öreg akácfa alá. Mégis, most a kezemben az öreg akácfáról tört három ágacskát szorongatva, lehajtott fejjel, lassan ballagtam birtokba venni a kukorica széli bakot.
A sors kiszámíthatatlanságán gondolkodva, kalapomat levéve, megálltam mellette egy pillanatra, majd felravataloztam. Kálvinistaként is belekezdtem, hogy: „Szent Hubertusz nevében...” Elharaptam a mondat végét, és a töretet megilletődve a kalapom mellé tűztem.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/45. számában.
