Történelmünk „csillagórája”: 1848. március 15.
A történelemben gyakran nevezik „csillagóráknak” azokat a sorsfordító eseményeket, amelyek alapvetően határozták meg egy-egy nemzet históriáját. Nekünk, magyaroknak az egyik ilyen „csillagóránk” 1848. március 15-e volt, amely egyaránt jelentette a reformkorban elindult polgári átalakulás kicsúcsosodásának, illetve az utóbb szabadságharccá szélesedő forradalom kitörésének dátumát.
A modern magyar nemzettudat egyik bölcsőjének számító március idusát az 1825–1827-es első reformországgyűléstől az 1847–1848-as utolsó rendi diétáig terjedő bő két évtized előzte meg, amelynek idején fokozatosan ment végbe a rendi struktúrák lebontása, valamint a polgárosuló Magyarország alapjainak a lefektetése.
Ez volt az ún. „érdekegyesítés” elve. Egy kiválóan átgondolt, érvekkel alaposan alátámasztott koncepció, amelyet az a ráeszmélés vezetett, hogy az addigi, alig néhány százezer főt számláló „nemesi nemzetet” a rendi korlátok ledöntésével sokmilliós polgári nemzetté kell formálni. Ennek legfőbb eszközeit a földesúri gazdaságok korszerűsítését és a szabad tulajdonlásra, illetve munkavállalásra vágyó parasztság megnyerését biztosító jobbágyfelszabadítás, továbbá az attól elválaszthatatlan jogegyenlőség megteremtése adták.
1848–1849 sikerének titka abban rejlett, hogy egyfelől a reformkor közéleti küzdelmeinek végére a többség számára elfogadható és követhető politikai programmal szembesülő magyar társadalom felkészült a változásokra. Másfelől az egyetértés nemcsak a társadalom széles rétegeiben, hanem a politikában is megvalósult.
Amikor István nádor 1848. március 17-én miniszterelnökké nevezte ki gróf Batthyány Lajost, aki hat nappal később a pozsonyi országgyűlés alsótáblája elé terjesztette az általa vezetett első felelős magyar kormány névsorát, akkor egy olyan kabinet került az ország élére, amelyet túl azon, hogy kétségkívül szerencsés csillagzat alatt született, valamint kivételes politikai tehetséggel megáldott miniszterek sora alkotott, úgy tagjai a bölcs kompromisszumkészség jegyében szinte a teljes politikai palettát lefedték. Batthyány ugyanis felismerte, hogy minden politikai irányzat tömegbefolyásolására és aktivitására szüksége van. A kormányzati szinten létrejövő együttműködés keretében kapott helyet a kormányban többek között a Batthyány elnöklete alatt álló Ellenzéki Pártból pénzügyminiszterként Kossuth Lajos, és igazságügy-miniszterként Deák Ferenc, de pártonkívüliként közmunka- és közlekedésügyi miniszter lehetett Széchenyi István, míg Esterházy Pál Antal herceg, az udvarhű főnemes, egyben a Konzervatív Párt tagja pedig a király személye körüli miniszter.
A társadalom számára komoly átalakulást hoztak a törvények közteherviselésről, vagy jobbágyfelszabadításról szóló passzusai, míg a népképviseletről, valamint a felelős magyar kormányról rendelkező cikkelyei politikai szempontból számítottak mérföldkőnek. Eme jogszabálycsomag jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Jóformán csak Szent István királyunk törvényeihez mérhető. Utóbbiak teremtették meg évszázadokra a rendiség társadalmi rendszerét, melynek végét az áprilisi törvények hozták el, megvalósítva a polgári alapokon nyugvó, modern, alkotmányos Magyarországot.
Az április törvényeket elfogadta a pozsonyi országgyűlés, ezáltal jogszabályokban is rögzítve a forradalom vívmányait. Mindennek fényében teljességgel helytálló volt az, amikor a jól ismert magyar–amerikai történész, Deák István 1979-ben The Lawful Revolution, azaz A törvényes forradalom címmel jelentette meg könyvét New Yorkban a forradalom és szabadságharc történetéről. (A Kádár-korszak Magyarországán, tartva az 1956-ra való áthallásoktól, a művet Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben címen adták ki 1983-ban.)
Ahogyan lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor megfogalmazta az 1848. március 15-i naplóbejegyzésében: „szabadságunk, édes kedves újszülöttje (…) nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek.”
A szabadság és a vértelen forradalom eredményeinek megőrzéséért 1848 szeptemberétől, Josip Jelačić horvát bán támadásától kezdve az ország önvédelmi harcot folytatott Béccsel szemben. Honvédségünk 1849 derekáig olyan rendkívüli eredményességgel állt ellen az akkori Európa egyik legnagyobb és legtekintélyesebb hagyományokkal bíró, a napóleoni háborúkban edződött hadvezérei által irányított hadseregének, hogy a Habsburgok csak a cári udvar segítségéért folyamodva, túlerőben voltak képesek leverni a magyarokat.
Szabadsághőseink azonban nem hullajtották hiába vérüket. Hiszen az 1848-ban elért társadalmi reformok, a jobbágyfelszabadítástól kezdve, a közteherviselésen át, a törvény előtti egyenlőségig megmaradtak. Ferenc József osztrák császár 1867-ben kénytelen volt kiegyezni a magyarokkal, amelynek nyomán birodalma kereteit egyben tarthatta, ám azon belül bele kellett nyugodnia Magyarország meglehetősen széleskörű önállóságába, amely 1848-ban a forradalmárok célkitűzései között szerepelt. 1867 ezért értelmezhető 1848 beteljesüléseként, a megállapodással pedig olyan fél évszázados békés fejlődés vette kezdetét, amely minden hibája és mulasztása ellenére is történelmünk egyik legsikeresebb időszakának tekinthető.
A szerző a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára.
