Tévedni emberi dolog

Seneca előbb idézett mondásának folytatásáról szokás elfeledkezni: „a tévedésben megmaradni azonban ostobaság”. Lehetne akár ez a zárszó is, ez a bölcs tanulság. Érdemes azonban felidéznünk Tycho Brahe és Galileo Galilei munkásságának néhány mozzanatát. Brahe és Galilei a modern tudományosság úttörői voltak, példájuk a tudományos vizsgálódás fejlődésébe is betekintést nyújt, s egyben jól érzékelteti azt, amire kettővel ezelőtti írásomban céloztam: a tudós bizony téved(het), pedig helyesen jár(t) el.

Tycho Brahe egy jómódú dán nemesi családba született 1546-ban. Jómódú hátterét minden forrás hangsúlyozza, hiszen így gondtalanul foglalkozhatott kedvteléseivel, köztük a csillagászattal is.

Pontos jegyzőkönyvet vezetett megfigyeléseiről, például arról, hogy a Mars bolygót az égbolt mely részén észlelte. Hosszú időn át gyűjtötte az adatokat, és ezek alapján a korábbiaknál sokkal pontosabb modellt alkotott a bolygók mozgásáról. Modelljében még a Föld körül keringett a Nap, de a többi bolygó a Nap körül. Bonyolult matematikai modell volt, a bolygók – mai szemmel – elképesztően összetett pályákat írtak le. Ha egy mai ember visszatekint erre a megoldásra, könnyedén leszólhatja Brahét, hogy butaság volt a hipotézise. Valóban, fizikai képtelenségnek tűnik, ám matematikai oldalról egész jól működött, pontosabban előre tudta vele jelezni a bolygó jövőbeli helyzeteit!

Agykutatóként egy érdekes párhuzamot vélek felfedezni saját és a dán tudós munkája között. Az agy a működése során periodikus elektromos jeleket generál.

Közismert jeltípus az elektroenkefalogram, rövidítve EEG, de egyéb jeltípusokat is ismerünk. Közös jellemzőjük, hogy matematikailag leírhatók, Brahéhoz hasonlóan, mintha egy bolygónak az égbolton megfigyelhető helyzetét rajzolnánk le. Amíg az agyhullámok percenként több száz ciklust írnak le, a bolygók néhány évente egyet-egyet. Ez az időbeli különbség azonban nem számít, a hullámok természete sok mindenben hasonló. Erre az összetett periodikus változásra könnyen ráhúzható Brahe egyébként valószerűtlen modellje. Könnyen lehet – vetődik fel bennem a dilemma – hogy az én agyhullámos adataimra húzott szinuszhullámok is éppoly valószerűtlenek az igazi valóságban, de valahogy mégis leírják a periodikus változásokat. Brahe munkájával kapcsolatban ma már tisztábban látunk, az meg a jövő zenéje, hogy merre halad az agykutatás…

Brahe halálát követően Galilei 1609-ben mutatta be a távcsövét. 1610 januárjában figyelte meg vele a Jupiter holdjait, amelyeket korábban csillagoknak véltek.

Galilei arra figyelt fel, hogy a Jupiter előtt elhaladva ezek a „csillagok” árnyékot vetnek a bolygón. Sőt, a Jupiter árnyéka is eltakarta a holdakat másik pozícióban. Mindebből arra következtetett, hogy a Jupiternek a Nap körül kell keringenie. Ismert a pisai ferde torony és Galilei esete. A toronyból különböző tömegű tárgyakat ejtett le, s bebizonyította, hogy a szabadesés sebessége független a tárgy tömegétől. Galilei azonban nem volt a pontos mérések híve, az egyszerűbb számolás érdekében durván kerekítette a mért adatokat, mai szóhasználattal élve azt is mondhatnánk, hamis adatokat használt. Ezért képtelen volt pontosan meghatározni a gravitációs gyorsulás mértékét. Ugyan Galilei munkásságát vizsgálva rengeteg hibával találkozunk, hatása az utókor tudományosságára azonban vitathatatlan.

Tycho Brahe egy, a lehetőségeihez képest matematikailag kifinomult modellt épített, ám a bolygómozgások lényegét tekintve mégiscsak tévedett. Korrekt, tudományos munkát végzett, mégis tévedett, nem lett igaza.

Galilei tudományos szempontból kora lehetőségeihez mérten is felületes munkát végzett. Megfigyeléseiből nem következik egyértelműen a heliocentrikus bolygómodell. Sok mindenben tévedett, ám végül a megállapításai közül jó néhány megállta a helyét. Tévesen dolgozott, de végül mégis igaza lett.

Ez a kettősség bizony benne van a napjaink tudományában is. Ha szigorú szemmel nézzük, Galilei felületes munkát végzett, módszertana nem volt megfelelő. Mentségére legyen mondva, távcsövének technikai határai jelentősen befolyásolták megfigyelései pontosságát. Lényeges, hogy nem igazán vette figyelembe kortársai eredményeit, nézeteit a gravitációval kapcsolatban. A tudomány azonban kollektív szakma. Magányos farkasként kihívás, hiszen bármikor tévedhetünk, ez emberi dolog. Galileinek szerencséje volt, hogy tévedéseinek ellenére mégis igaza lett, legalábbis a bolygók Nap körüli keringését illetően. Brahe ellenben alapos, magas színvonalú munkát végzett, a modellje mégis nagy tévedés volt. Mindkettőnek igaza volt viszont abban, hogy mertek kérdezni!

A tanulság, hogy szükségünk van egy stabil zsinórmértékre: Brahe precizitására, Galilei kérdéseire, a többiek kollektív, kooperatív munkájára, valamint a korrekcióra való hajlandóságra.

Általánosságban, az élet minden területén szükségünk van egy zsinórmértékre, amit nem befolyásolnak a megfigyeléseink. Fel kell ismernünk, amikor tévedünk. Tudományos munka végzése közben ez komoly kihívás, de jól kamatoztatható képesség a magánéletben is. Tévedhetünk, de tévedésben maradni ostobaság.

Társadalmi szinten is rengeteg ostobaságot követett el az ember, gondolok itt a társadalmi csoportok közötti viszályokra, a sovinizmusra, az irigységre. Tanuljunk a hibáinkból!

Megjelent a Magyar7 2025/14. számában.