Tanulom az életet nélküled

Ha mindaz, amit életedben véghez vittél, ma történne, akkor az online világ keresőjében Noszek Ferenc nevét számtalan cikk említené, nagy port kavaró sikereidről, a felvidéki magyarságért végzett munkádról. Nekem mégsem ez voltál elsősorban. Az öltönyös, jólfésült, frissen borotvált, illatfelhőben úszó aktatáskás, fontos ember, aki reggelente elsőként zárta maga mögött a bejárati ajtót, távolabb volt tőlem, mint az az ember, aki a gondoktól terhelt gúnyát délutánonként munkaruhára cserélte és a kertbe invitált engem.

Ott tanultam tőled a legtöbbet, azt, ami igazán fontos. A fóliasátor csendjében, a föld illatában, a kezed munkájában volt minden. Pikírozás, ültetés, öntözés, sarabolás, szavak, amelyek többé nem csupán a kertészkedésről szólnak nekem, hanem az életről.

Ott mondtad nekem, hogy az a paradicsompalánta, amire én azt mondtam, húzzuk ki, hisz a többihez képest mennyire kicsi és erőtlen, az lesz a legerősebb mind közül. Az én gondjaimra bíztad azt a palántát. Azt mondtad, mostantól csak én öntözöm és fattyazom, azt mondtad, beszéljek hozzá, ahányszor csak lehet, jöjjek, nézzem meg és a termését csak én arathatom majd le, mert az az én növényem mostantól. Aztán valahogy elintézted ott fönt, hogy kapjak egy ugyanilyen gyermeket. Egy olyat, aki a többihez képest gyenge és erőtlen, akinek a lélegzetvétel sem megy egyedül. Miattad hiszek benne és tudom, hogy a termés, amit majd az élete hoz, az lesz a legédesebb ajándék.

A szülőfalumban minden sarkon ott van a lábnyomod. Ez a kép neked ma nem mondana sokat, de képzeld, a legnagyobb és a legkisebb lány dédunokáid futkároznak a székelykapus színpadon, amit állíttattál.

Jázmin már tudja, ki vagy, ismeri az arcod, és érti, mit jelentesz nekem. Bár a hangod számára örök titok marad, tudja, hogy volt egyszer egy Noszek Feri papa, aki miatt én soha nem adom fel sem a hitemet, sem a magyarságomat, és az övékét sem.

Tizennyolc év telt el, de én még mindig hozzád beszélek. És hiszem, hogy hallasz engem.