Szokások vízbehányó hétfő napján
Talán szokatlan a címadás, de sok helyen régebben vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami a manapság locsolásnak nevezett, bár igazából alapos öntözésként megvalósuló szokással volt kapcsolatos.
Faluhelyen meglehetősen drasztikus formát is ölthetett, hiszen az ágyból éppen kikelő vagy kizavart lányokat nem éppen gyengéd módon a kúthoz vagy az itató vályúhoz vonszolták és egy–két vödör hideg vízzel alaposan leöntötték. Az én gyerekkoromban már inkább a szappanos vízzel vagy a „chat noire” márkájú olcsó kölnivel történő locsolkodás járta, egyrészt mert a fiúcskák aligha tudták volna még a vödröt is felemelni, másrészt a legtöbb udvarban kút vagy vályú sem volt már.
Azt persze nem lehet tagadni, hogy elsősorban a tévéműsorokban igyekeznek egyfajta húsvéthétfői hangulatot teremteni és felidézik a naphoz fűződő egykori szokásokat, sőt látványos felvételeket is megnézhetünk egy-egy alapos öntözésről, meg a gyönyörű húsvéti tojások készítéséről.
Nem vagyok néprajzkutató, de azért mindig érdekelt, milyen szokások dívtak hajdanán ezen a napon, pontosabban a húsvéthétfői előkészületekkel kapcsolatosan.
A locsolkodás elkerülhetetlen tartozéka volt a locsolóvers elmondása vagy a különböző jókívánságok felsorolása. Csak egy-két versikét másolnék ide illusztrálásképpen:
Vagy ez:
Amikor már a szagos víz helyettesítette a kútvizet, ilyen szelíd kérés is megfogalmazódott:
Az öntözőket sok finomsággal kínálták: sonkával, kocsonyával, kaláccsal, süteményekkel és persze nem hiányzott a bor vagy a pálinka sem. Így estére csak kevés férfi tudott egyenesen végig menni az utcán.
Különösen itt a Felvidéken, elsősorban szlovák helyeken a locsolkodás helyett – esetleg előtte – a vesszőzés járta. Vagy féltucatnyi fűzfavesszőből font – sibának nevezett – korbáccsal csapkodták meg a lányokat és ehhez a következő rigmust mondták:
De hogy ne feledkezzem el a lényegről sem. Az öntözés vagy a korbácsolás jutalma rendszerint – a megvendégelés mellett – a piros vagy a hímes tojással történő megajándékozás. A tojás ősidőktől fogva egyfajta termékenységszimbólum. A keresztények a feltámadás jelképének is tartják. Ma már különböző festékek kaphatók és ezzel festik meg a tojásokat, régebben természetes anyagokat – hagymalevet, vadalmafa héját, lencselevet – használtak. Újabb keletű szokás a tojáshímzés, amelynél fontos anyag a folyékony viasz, amellyel mintákat rajzolnak a tojás héjára, majd az egészet festékbe mártják. A viaszos részeken a festék nem tapad meg, ezért a ledörzsölt viasz helyén ott marad a rajzocskák nyoma.
A húsvéti nyuszik felbukkanása a húsvéthétfői eseményekben valószínűleg egy régi félrehallás szüleménye. A 16. században német földön gyöngytyúkot és annak tojásait ajándékozták egymásnak az emberek. Ennek neve: Haselhuhn vagy rövidítve Hasel. Viszont a nyúl neve csak egy betűvel rövidebb: Hase, így aztán a valóban tojni képes gyöngytyúkból egy kedves négylábú lett, aki „tojja” a hímestojást, meg manapság a csokitojásokat is.
Belgiumban és Franciaországban a húsvéti tojásokat nem a tyúkok, még csak nem is a nyuszik tojják, hanem a Rómából éppen visszaérkező harangok pottyantják a bokrok közé. Persze rejtély, hogyan maradhatnak épen és nem törnek ripityára.
