Szlovák államjogi függetlenséget – mindenáron!

A tartománygyűlés megnyitásának napján Ján Buday, az ülés korelnöke, aki egyike volt az aránylag mérsékeltebb néppárti vezető politikusoknak, még arról szónokolt, hogy a szlovákság lojális a cseh nemzethez és a csehszlovák államhoz, sőt a két nemzet jövőbeli együttélésének kilátásait is derűlátón ecsetelte. „Tudom, hogy amennyiben beidegződik az igazi szláv kölcsönösség érzése, eltűnnek a múlt hibái és félreértései, a köztársaságunk felvirágzik” – hangsúlyozta az új szlovák parlament nyitóülésén az idézett politikus. Figyelemre méltó jelenség, hogy ezzel a kijelentésével szolid elismerést váltott ki képviselőtársaiból, amit azok tapssal juttattak kifejezésre.

Mindhiába: a párt radikális szárnya ekkor már a teljes államjogi függetlenség bűvkörében élt, és annak megvalósításán dolgozott. Az idő múlásával pedig egyre erősödött, és egyre nagyobb tért hódított a radikális ľudákok tábora.

„A szlovák nemzet minden vonatkozásban alkalmas az önálló életre, mind kulturális, mind gazdasági, mind politikai téren!” – hangoztatta az önálló szlovák államiság rendíthetetlen úttörője. „Október 6-ika előtt még árulásnak számított az, ami ma már megvan, de azért még ma sincs meg mindenünk, amit szeretnénk, és amit meg is szerzünk. Ezért senki ne higgye azt, hogy talán megálltunk a félúton. Ha húsz éven keresztül azt mondtuk, hogy Szlovákia egymagában is életképes, hogy képes megállni saját erejéből, ma sem hirdetünk egyebet.” Mach érvelése szerint a nemzet számára a saját államiság megléte jelenti az életet, ellenben annak hiánya nemzethalálhoz vezet.

Mach beszédének meglepően nagy volt a visszhangja egész Szlovákiában, mind a magasabb politikai körökben, mind az átlagpolgárok között. A récsényi nagygyűlés tehát hatékonyan fordította a szlovák emberek gondolkodását az állami önállóság óhajtása felé.

Februárban már Vojtech Tuka is egyre jobban aktivizálódott a szlovák független államiság ügyében. Sikerült elérnie, hogy tárgyalhasson a legfelsőbb német vezető személyiségekkel, akik 1939. február 12-én valóban fogadták az amúgy semmilyen hivatalos megbízatással nem rendelkező Tukát. A Franz Karmasin társaságában Berlinbe utazó „szlovák mártírral” előbb Joachim von Ribbentrop külügyminiszter tárgyalt, majd Hitler kancellár is fogadta, és hozzávetőlegesen egy órás megbeszélést folytatott vele. Tukának tudomására hozták, hogy Németország érdekelt a szlovák állami függetlenség kimondásában, és mindjárt a szlovákokra leselkedő állítólagos lengyel és magyar veszélyt is meglobogtatták előtte. A németek elképzelése szerint a „szlovákiai fordulatnak” március 11-ről 12-re virradóra kell bekövetkeznie. A független Szlovákia kormánya élére a németek Jozef Tisót, esetleg Karol Sidort szerették volna állítani.

„Itt a nemzetgyűlés talaján építjük a magunk új államát, a mi szlovák államunkat” – jelentette ki az amúgy mérsékelt politikusnak számító Tiso. A mi szempontunkból mindenképpen figyelmet érdemel, hogy kormánynyilatkozatában miként vélekedett az autonóm Szlovákia – esetleg a már független szlovák állam – területén élő kisebbségekről.

Jozef Tiso kormánynyilatkozatának elhangzása után Mach propagandafőnök lelkes újságcikkben ünnepelte a miniszterelnök beszédét. A vezérgondolat az ő számára is az önálló, független szlovák államiság megteremtésének sürgetése volt. A szlovák nemzet érdeke szerinte is egyértelműen azt parancsolja, hogy sürgősen meg kell teremtenie a független szlovák államiságot. „Nem kell félnünk, bátran el kell indulnunk azon az úton, amelyre a nemzet legmagasabb érdeke utasít bennünket” – volt olvasható Mach eszmefuttatása a Néppárt központi napilapjának már ugyanabban a számában, amely Tiso idézett kormánynyilatkozatát is közölte.

Március 1-jén Ferdinand Ďurčanský, az autonóm szlovák kormány minisztere folytatott tárgyalásokat Ribbentrop német külügyminiszterrel – igaz, csak, mint magánszemély –, aki biztosította őt, hogy amennyiben a szlovákok kinyilvánítják államjogi függetlenségüket, Németország hajlandó lesz garantálni az országuk területi épségét. A németek Ďurčanskýval ugyanolyan bizalmasan közölték szándékaikat, amint azt három héttel azelőtt Tukával már megtették.

A szlovák politikai vezetés többi tagja ezekben a napokban a két kollégájuk – Tuka és Ďurčanský – közvetítésével értesült a németek álláspontjáról Szlovákia, illetve a Cseh-Szlovák Köztársaság további sorsával kapcsolatban.

A Hlinka Gárda

Fotó:  Archív felvétel

Az 1939-es év első hónapjaiban a rendezés kulcsa már egyértelműen és kizárólagosan Németország kezében volt. A berlini vezetés akkor már elérkezettnek látta az időt arra, hogy közvetett módon megadja a kegyelemdöfést a már hónapok óta haláltusáját vívó csehszlovák államnak. Hitler úgy vélte, az felel meg leginkább a német érdekeknek, ha szabad utat enged a szlovák függetlenségi törekvéseknek, illetve Pozsonnyal kikiálltatja a Szlovák Államot, ami természetesen egyúttal a Cseh-Szlovák Köztársaság megszűnését is fogja jelenteni. A szlovák politikusok egy része meg is tette az előkészületeket, a prágai központi kormány azonban tett még egy utolsó kétségbeesett kísérletet, amellyel azonban csak meggyorsította az események folyását.

František Chvalkovský külügyminiszter például a március 1-jei közös minisztertanácsi értekezleten világosan a szlovák autonóm kormány minisztereinek tudomására hozta: „(...) a cseh nemzet nem fogja meggátolni önöket a független Szlovákia kikiáltásában” (Český národ nebude vám bránit ve vyhlášení nezávislého Slovenska).

Nos, 1939 februárjában és március elején a prágai kormánypolitikusok egy része már kimondottan arra játszott, hogy a németek lehetőleg szállják meg a maradék Cseh- és Morvaországot. A Beran-kormány egyik tagjának, Ladislav Karel Feierabend földművelésügyi miniszternek a visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a kormány néhány minisztere – Feierabend, Eliaš, Masařík, Havelka, Klumpar, Šádek – február első felében titokban találkoztak egy erdei kirándulás ürügyén, és a köztársaság túlélésének esélyeit latolgatták.

Ezen a találkozón Alois Eliaš tábornok, a kormány közlekedésügyi minisztere felvetette, hogy a köztársasági elnöknek le kellene váltania Tiso autonóm kormányát. Persze, ez valószínűleg kiváltja majd a németek beavatkozását, ami Cseh-Szlovákia végét fogja jelenteni, hangoztatta. Eliáš szerint azonban ez mindenképpen előnyösebb lenne, mint kivárni az állam végső spontán széthullását. Ha bejön ez a „forgatókönyv”, a világ közvéleménye előtt arra lehet majd hivatkozni, hogy Hitler „kényszerítette” a szlovákokat a függetlenség kimondására, és ezt úgy is lehet magyarázni, hogy a köztársaság hatalmi önkény áldozata lett. Arra is rá lehet majd mutatni, hogy Németország megszegte a Münchenben vállalt kötelezettségeit, és ezáltal mindenki áldozatnak tekinti majd a cseheket. A kérdést latolgató cseh politikusok – értesülünk Feierabend visszaemlékezéseiből – úgy ítélték meg, hogy a jövő szempontjából ennek döntő jelentősége lesz.

Prágának tehát sürgősen cselekednie kell. Ezzel összhangban Emil Hácha köztársasági elnök még aznap felmentette tisztségéből a négy főből álló szlovák autonóm kormányt, élén Jozef Tisóval. Másnap, március 10-én a kora reggeli órákban Szlovákiában kihirdették a rendkívüli állapotot. Az erre a feladatra felkészített karhatalmi egységek elkezdték a szlovák politikai vezetők és közéleti személyiségek letartóztatását, akiket sürgősen Morvaországba internáltak. Máskülönben az egész akció értelmi szerzője Alois Eliáš tábornok, közlekedési miniszter, gyakorlati kivitelezője pedig Bedřich Homola tábornok, a besztercebányai VII. hadtest parancsnoka volt.

Szlovákiában azonban lehetetlennek bizonyult a helyzet stabilizálása. Emil Hácha köztársasági elnök március 11-én az esti órákban tett még egy kétségbeesett kísérletet. A szlovák autonóm kormány elnökévé kinevezte Karol Sidort, az aránylag közkedvelt radikális szlovák politikust, aki egyúttal a Hlinka Gárda országos parancsnoka is volt. A politikai erőviszonyokat reálisan értékelő Sidor visszautasította a felkérést.

A német vezetés számolt vele, hogy Tisóval két-három napon belül kimondatják Szlovákia államjogi függetlenségét, Cseh- és Morvaországot pedig birtokba veszi a német haderő. Ez a csehszlovák állam végét fogja jelenteni.

Berlinben olyan döntés született, hogy Szlovákia függetlenségének kimondását a köztársasági elnök által tisztségéből visszahívott Tisóra bízzák. A Hácha által menesztett szlovák politikust március 13-ikára Berlinbe kérették, ahol ünnepélyes fogadtatásban részesítették, de utána mindjárt szigorú nyomásgyakorlásnak vetették alá. Előbb Ribbentrop külügyminiszter, majd maga Hitler kancellár tárgyalt vele, mint az államjogi függetlenség kiszemelt deklarálójával. Hitler azzal ösztönözte Tisót, hogy szerinte is elérkezett a nagy történelmi pillanat Szlovákia számára. A nyomaték kedvéért a magyar kártya is előkerült. „Amennyiben nem tesznek semmit, Magyarország lenyeli önöket” – presszionálta vendégét a német kancellár.

Beszámolója alapján olyan határozat született, hogy a tartománygyűlés közfelkiáltással mondja ki az elszakadást a csehektől, illetve deklarálja a független Szlovák Állam megalakulását.

Tiso a tartománygyűlés plénuma előtt is ismertette Hitler álláspontját a szlovák függetlenség kimondásával kapcsolatban. A kancellár úgymond többször is figyelmeztette őt, hogy villámgyors – blitzschnell – döntésre van szükség. Különösen fontosnak tartotta hangsúlyozni: a magyar „agressziótól” csak a hatalmas és baráti Németország mentheti meg Szlovákiát, nem pedig a széthullóban lévő Cseh-Szlovákia.

Ilyen előkészületek után került sor a közfelkiáltással történő szavazásra, amely oly módon realizálódott, hogy a képviselők felállással nyilvánították ki akaratukat, és szavaztak a szlovák függetlenségre. Ezt követően kimondták: a szlovák autonóm tartománygyűlés átalakul a Szlovák Állam törvényhozó testületévé, majd jóváhagyták a függetlenné nyilvánított Szlovákia új kormányát, élén Jozef Tiso miniszterelnökkel.

Március 14-ike mint történelmi fordulópont azonban minden felmerülő aggályt felülírt. Hitler biztató szavai Tiso számára az előző napon minden kétkedőt meggyőztek arról, hogy Szlovákia állami létét és határainak sérthetetlenségét Európa első számú nagyhatalmának, Németországnak a tekintélye biztosítja.

Megjelent a MAGYAR7 4. számában.