Rákkeltőnek ítélve: így döntenek az anyagok sorsáról
Gyakran olvashatjuk a reggeli kávé mellett, hogy egy anyag, amelyet évtizedek óta használnak élelmiszerekben, kozmetikumokban vagy csomagolásokban, az Európai Unió szerint karcinogén kockázatot hordoz. Felmerül a kérdés: hogyan születik meg egy ilyen döntés, és mit jelent ez a mindennapjainkra nézve? Az anyagok rákkeltőként való megítélése nem hirtelen felindulásból történik, hanem egy tudományos és persze politikai folyamat eredménye.
A történet az Európai Vegyianyag-ügynökség, az ECHA berkeiben indul. Ez a szervezet felelős azért, hogy minden új vagy gyanús anyag alapos vizsgálaton essen át. Tudósok elemzik a laboratóriumi eredményeket, állatkísérleteket végeznek, és azt kutatják, hogyan hat egy vegyület az emberi szervezetre. Ha a bizonyítékok arra utalnak, hogy az anyag rákot okozhat, az ügy a REACH-rendelet – az EU vegyianyag-szabályozásának sarokköve – hatáskörébe kerül.
A tudományos értékelés azonban csak az első lépés: a döntéshozatalt gyakran politikai és gazdasági érdekek is árnyalják. Jó példa erre a glifozát esete, amely a gyomirtók egyik legismertebb hatóanyaga. Miután 2015-ben a WHO rákkeltőnek minősítette, az EU-ban hosszas vita bontakozott ki. A vegyipari cégek tudományos érvekkel lobbiztak a használat fenntartása mellett, míg környezetvédők és gazdák eltérő álláspontokat képviseltek. Végül 2022-ben az EU szigorúbb feltételekkel, de meghosszabbította az engedélyét. Ez jól mutatja, hogy a karcinogén besorolás nem mindig egyértelmű: a tudományos bizonytalanság és az érdekek ütközése bizony bonyolult helyzetet teremthet.
Tehát, ha egy anyag mégis megkapja a karcinogén bélyeget, az útja nem áll meg a laborban. Az EU-ban a tiltás vagy korlátozás lassú folyamat: először a gyártóknak kell alternatívát találniuk, aztán a piacot átfésülik, hogy kiszűrjék a problémás termékeket.
Ilyen volt az azbeszt története is: az építőipar egykori alapanyagát az 1990-es években tiltották be, miután évtizedekig tartó kutatások igazolták veszélyeit. Hasonlóan a titán-dioxid, amelyet festékekben és kozmetikumokban használnak, 2021-ben került a figyelem középpontjába, amikor az EU belélegzett por formájában karcinogénnek minősítette, és a gyártók azóta is keresik a kiskapukat.
A mi életünkre mindez akkor csapódik le, amikor a boltban állunk, és próbáljuk kitalálni, mit jelent a „titán-dioxid-mentes” felirat a tubuson. A fogyasztók sokszor tanácstalanok, mert az EU kommunikációja nem mindig érthető, és a pánik is gyorsan terjed. Elég egy hangzatos szalagcím, hogy az emberek kidobják a fél kamrát, pedig a kockázat néha minimális.
Az élelmiszer-adalékanyagok, mint a vitatott E-számok, vagy a kozmetikumok összetevői különösen érzékeny terep: ki ne hallott volna már a parabének vagy a mesterséges édesítőszerek körüli rémhírekről?
A jövő sem egyszerűbb. Az új technológiák, mint a nanotechnológia, olyan anyagokat hoznak létre, amiket még alig ismerünk. Hogyan teszteljük, hogy egy nanoméretű részecske rákkeltő-e, ha a hagyományos módszerek nem működnek? Ráadásul a klímaváltozás is beleszólhat: ha a környezetszennyezés nő, több karcinogén anyag juthat a levegőbe vagy az ételeinkbe. Az EU-nak folyamatosan egyensúlyoznia kellene az innováció és a biztonság között, miközben mindenki a saját igazát keresi.
