MINI Cooper C: Vissza a gyökerekhez

Közülük a C típusjelű verziót kaptuk meg tesztelésre, amely jelenleg a márka alapmodellje.

Fordulat ide vagy amoda, az autó kívülről az elektromos modellekből építkezik. Ha viszont az ezekre utaló stílusjegyektől (pl. a kettéosztott hűtőmaszktól) eltekintünk, tényleg egy klasszikus MINI áll előttünk, bociszemeivel, meredek szélvédőjével, a karosszéria és a tető párhuzamos vonalaival.

Fotó:  Vas Gyula

Rontják viszont az összképet a jellegtelen hátsó lámpák, főleg, hogy ezek formája mindig a márka erős stíluselemei közé tartozott (emlékezzünk csak az angol zászlós verzióra). Az inkább villámhárítónak kinéző botantenna sem túl felemelő látvány, egy diszkrét cápauszony sokkal jobban mutatna. A hátsó ajtó keresztléce – benne a szimmetrikus COOPER felirattal – viszont formatervezői telitalálat, és lejjebb a függőleges prizmák is látványosan feldobják a farrészt. A végére még annyit, hogy a kisautó nagyon szép rajzolatú 16 hüvelykes alufelniket kapott, amelyek mérete ideálisan viszonyul a mindössze 3,88 méteres hosszúsághoz.

Ugyan mi mással is kezdhetnénk egy MINI belterének ismertetését, mint a márkára évtizedek óta jellemző „levesestányérral”, magyarán a kör alakú központi kijelzővel? Funkciói az évek során fokozatosan változtak, és mára eljutottunk odáig, hogy az egész cucc amennyire attraktív, annyira nem praktikus. Az egyetlen rádió-hangerőn kívül ugyanis MINDENT kizárólag ikonböködéssel tudunk rajta vezérelni, beleértve a komplett klímát is. Lehangoló látvány továbbá a kormány mögötti fekete üresség, ahol önkéntelenül a klasszikus műszerfalat keresné az ember; régebben ott legalább egy vekkeróra-fazonú fordulatszámmérőt láttunk magunk előtt…

Fotó:  Vas Gyula

A bírálatok után viszont jöjjenek a piros pontok. Egyedi – és tipikusan „minis” – a középkonzolra telepített kezelőpult, amelyen körkapcsolóval indíthatjuk és állíthatjuk le a motort, mellette egy elegáns pöcök a sebességváltó (az alap D pozíción kívül a 6. és 7. fokozatot kiiktató L funkcióval), és a menetmódválasztó, amellyel 6 másikon kívül egy ún. gokart üzemmód is kapcsolható. Az autó karakteréhez abszolút illő dizájnelem a vastag, bőrbevonatú kormánykerék, 10 és 2 óra magasságában két masszív párnával. Az elülső ülések remekbe szabottak, kitűnően tartják a testet, hátul viszont érdemi helykínálatot ne keressünk egy ilyen autóban.

Fotó:  Vas Gyula

A kofferből ugyanakkor kihozták az elérhető maximumot (alapon 210, a hátsó üléstámlák ledöntése után sík padlóval 725 l). Utastéri pakolóhelyekből azonban nem áll túl jól az autó: az ajtózsebek elöl keskenyek és sekélyek, a középső kartámla sem nyitható, hátul pedig egyetlen flakontartó szerénykedik. Mentségül csak ennyi: nem egy családi autóról, nem is egy SUV-ről, hanem egy háromajtós MINI Cooperről értekezünk…

Az alap Cooper erőforrása a BMW konszern jól ismert háromhengeres, 1,5 literes turbós benzinmotorja. Ebben az autóban 156 lóerőt teljesít, aminek mindössze 1335 kiló önsúlyt kell mozgatnia. További nagy pozitívuma, hogy csúcsnyomaték-tartománya gyakorlatilag folyamatosan megy át a maximális teljesítmény zónájába, lásd a műszaki adatokat. A hétfokozatú automata váltó kitűnően menedzseli ezeket az értékeket, ami vezetéskor kiemelkedő rugalmasságban nyilvánul meg. A fogyasztás is józan értékek között tartható: ECO rezsimben a gyári 5,9 alá is bőven be lehet férni. Ezt a járgányt azonban nem ekovezetésre találták ki.

Fotó:  Vas Gyula

A karosszéria sarkaiba kicsapott kerekei, kemény rugózása, na és a 100 kilóra jutó 11,7 lóerő egyaránt élményautóvá avatják, mint minden klasszikus, háromajtós, benzines MINIt. Mindez leginkább a gokart üzemmódban nyilvánul meg, amely a rugózás további bekeményítésén túl az autó uralásában is szabadabb kezet ad a vezetőnek. S amit ilyenkor kapunk a volán mögött, azt sem elmondani, sem leírni nem lehet; azt érezni kell…