Miért kapott hajba két felvidéki magyar tudós?
Írásunk egyik főszereplője Lóczy Lajos (1849–1920) egyetemi tanár, az ELTE Bölcsésztudományi Karának dékánja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke, a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója és a Magyarhoni Földtani Társulat főtitkára. Pozsonyban született, családja azonban a Sajószentkirály melletti Lócipusztáról származott. Másik főszereplőnk Róth Samu (1851–1889) ménhárdi (Vrbov) születésű tanár, majd a lőcsei királyi főreál gimnázium igazgatója, a Magyarországi Kárpát-egyesület ügyvivő alelnöke, a Magas-Tátra jeles kutatója, a magyar barlangkutatás egyik úttörője.
A történet akkor kezdődött, amikor a fiatal Lóczy Lajos még a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárának a segédőri tisztségét töltötte be. 1874-ben a fiatal geológus a Magyarhoni Földtani Társulattól komoly felkérést kapott: végezze el a Liszkófalvi-barlang részletes feltárását, mivel abban egy ősemberkoponyát találtak. Az történt ugyanis, hogy Majláth Béla (1831–1900) Liptó megyei főjegyző 1871-ben ásatást kezdett a Rózsahegy melletti Liszkófalvi-barlang szövevényes járataiban és rátalált egy kőbaltára, mellette agyagorsóval, kovaszilánkokkal, három mamutfoggal és egy emberi koponyamaradvánnyal. A barlangban már korábban is kutatott Krcsméry Károly rózsahegyi polgármester, sőt azt beszélték, hogy egy olasz kéményseprő kincset is keresett benne, tehát a főjegyző urat sem kellett sokáig unszolni az ásatásra, hiszen amúgy is érdeklődést tanúsított a régészet iránt.
A leletek híre természetesen gyorsan terjedt, eljutott egészen a Magyarhoni Földtani Társulat 1874-ben tartott ülésére, ahol Henszlmann Imre egyetemi tanár szorgalmazta a barlang alapos régészeti feltárását.
Talán magát Lóczyt is meglepte a felkérés, aki 1876 augusztusában hat bérmunkással kezdett bele a barlang kutatásába. A járatokat részletesen átvizsgálta, feltérképezte, földtani és alaktani jellemzőit aprólékosan lejegyezte, majd a barlang legmélyebb pontján megkezdte az ásatást. Egymás után kerültek elő az emberi csontok, nagy összevisszaságban, ahogyan a barlangi lejtő alján legurultak, szénrétegek, hamu és cserepek között.
A csontforradás azt bizonyította, hogy az egyén túlélte a sérülést. Még egy emberi alsó állkapocsba beleforrt kovaszilánkból készült nyílhegyet is talált. Ezt is túlélte az áldozat, de a csontba befúródott nyílhegyet kihúzni már nem tudta.
Lóczy összesen 48, embertől származó csontmaradványt talált a barlangban, amelyek között meglepően sok volt a gyermekcsont. Még az emberevés tényét sem zárta ki. Érdekes volt az a megállapítása, hogy a leletek alapján tájaink eredeti őslakossága a mongoloid, vagyis ázsiai származáshoz áll közelebb. Az embercsontok egy részét Lóczy bronzkorinak vélte, de a barlang több kultúrájának, főleg az újkőkor (a neolitikum) időszakának jelenlétét is kihangsúlyozta. Ezek mellett számos állatcsont is előkerült, amelyek kétségtelenül az ottlakók táplálkozási szokásaira utaltak.
Nem sokkal később, 1881-ben egy írás jelent meg a rangos Természettudományi Közlönyben. Szerzője a fiatal iglói tanár, Róth Samu volt, aki beszámolt az Abaúj megyében levő Óruzsini-nagy-barlangban végzett ásatásairól és az itt talált elszenesedett barlangi medvecsontokról. Mivel a barlangi medve az utolsó jégkorszak gyakori barlanglakója volt, az égetést pedig csak emberek végezhették, ezek alapján nem kevesebbet állított, mint, hogy „világgá bocsátom azt a hírt, hogy diluviális ember hazánkban is élt”.
Több sem kellett Lóczynak, reakciója nem váratott sokáig magára. Még abban az évben a Földtani Értesítő negyedik számában megjelentette ellenérveit, hogy a Róth által meglelt barlangi medve csontjait később élt emberek is megégethették. Róth sem maradt rest, igazát védve közölte „észrevételeit” Lóczy cikkével szemben a Földtani Értesítő 1881. évi 5. számában. Mert hiszen minek égettek volna régi, hús nélküli csontokat? Erre viszont Lóczy válaszolt szélsebesen ugyanebben a folyóiratban. Ment tehát a heves szóváltás a két tudós között, mindketten bizonyítva a maguk állításait.
Róth elkeseredésében a kérdés eldöntése végett a Magyarhoni Földtani Társulathoz fordult, amely azonban nem kívánt beleszólni a vitába és illedelmesen a Természettudományi Társulatra ruházta át a döntés jogát. A tudós társulat bizottságot állított fel a kérdés eldöntésére. Csakhogy a bizottság tagjai közt találjuk Lóczy Lajost is, rajta kívül pedig a szintén pozsonyi születésű Ponori Thewrewk Aurélt, a neves antropológust, és Róth Lajos geológust, aki nem állt rokonságban a vitázó Róth Samuval.
A bizottság 1882 májusában ki is utazott a helyszínre. Több helyen ástak a barlangban, találtak is elszenesedett medvecsontokat, de „dilúviumi” ember nélkül.
Ezért a tagok természetesen Lóczy állítását erősítették meg: „azért, mert az ó-ruzsini ’nagy-barlang’-ban egy határozottan diluviális állatnak csontjai elszenesedett állapotban előfordúlnak, még nincsen bizonyítva, hogy e csontokat az emberek ugyancsak a diluviális korban égették volna meg”. Megállapításaikat a Természettudományi Közlöny 1883 márciusi számában tették közzé.
Róthnak sajnos már nem nyílt alkalma bizonyítania igazságát. A nagy reményű tudós még a 38-ik évét sem töltötte be, amikor 1889-ben váratlanul elhunyt. Az Óruzsini-nagy-barlangot később Róth-barlangnak is nevezték.
Több mint 140 év távlatából kijelenthetjük, hogy mindkét kiváló tudósnak igaza volt. Lóczy valóban nem tapasztalta a jégkori állatok és az ember csontmaradványainak együttes előfordulását, sem a Liszkófalvai, sem az Óruzsini-nagy-barlangban, az idő azonban Róth Samu állítását igazolta.
A későbbiek folyamán ugyanis a Nyugati-Kárpátok és a Bükk-hegység barlangjaiból egymás után kerültek elő az őskőkori (paleolitikumi) ember maradványai. Ma már korukat is ismerjük, a Radosna melletti Ördög-kemencéje nevű barlang embere például 38 ezer évvel ezelőtt élt, ami alaposan benne járt az utolsó eljegesedés időszakában, nem beszélve a gánóci édesvízi mészkőben talált neandervölgyi ember koponyájáról, amely 105 ezer éves.
Megjelent a MAGYAR7 8. számában.
