Magyarok az olimpiákon XII.: Helsinki 1952 I. rész
A finn főváros már az 1940-es játékok a rendezési jogát megkapta a visszalépő Tokió helyett. A fegyverek azonban közbeszóltak, így aztán 12 évet kellett várniuk a finneknek, hogy olimpiát rendezhessenek. 1952. július 19-én Paavo Nurmi, az élő legenda gyújtotta meg az olimpiai lángot. A megnyitó ünnepségeken egy talpig hófehérbe öltözött hölgy fellopakodott az emelvényre, hogy szónoklatot intézzen, de a biztonságiak olyannyira résen voltak, hogy mai napig sem tudni, mit is akart mondani tulajdonképpen.
A játékokat sajnos megérintette a hidegháború fagyos lehellete. Az amerikai-szovjet szembenállás megmutatkozott a versenyeken is. A kelet-nyugat ellentét miatt, a béketábor tagjai nem az olimpiai faluban laktak. Robert Mathias, a tízpróba győztese mondta,: „Elég nagy volt a nyomás az amerikai atlétákon a szovjetek miatt. Bizonyos értelemben az ellenségeink voltak. Szerettünk ellenük nyerni, szerettük őket megverni, és ez az egész amerikai csapaton érződött.″
A magyar színeket 189 sportoló képviselte. A küldöttség élén Németh Imre vitte a zászlót. London kalapácsvető bajnoka az ezer tó országában egy bronzzal gazdagodott. A csapat nagyon jól felkészült a tatai edzőtáborban, hiszen ez volt minden idők legsikeresebb magyar olimpiája: 16 arany, 10 ezüst, 16 bronz.
Az éremtáblázaton a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió után a harmadik helyen végeztünk. Nézzük tehát, a teljesség igénye nélkül, kik is voltak a siker letéteményesei. Első aranyunkat Korondi Margit szerezte tornában, mellé még egy ezüstöt és négy bronzot is nyert. A Celjében született Korondi a legendák szerint hamarább tanult meg kézen járni, mint lábon. A Vasas sportolója, mindenki Grétije július 22-én nyerte meg a felemás korlátot. Kora reggel még távirat jött Rákositól, nehogy nyerjetek, mert mit fognak szólni a szovjet elvtársak. Délelőttre valami megváltozott, újabb üzenet Vali néninek, az edzőnek mindent meg kell tenni, hogy győzzön. Korondi győzött, a második a szovjet tornász lett, a harmadik pedig Keleti Ágnes. Talajon fordult a kocka, első lett Keleti, a bronz pedig Korondié. Az ötszörös olimpiai bajnok Keleti Helsinkiben nyerte az elsőt. „A sovány, izmos, karcsú fekete tornásznő a balerina könnyedségével és ugyanakkor acélos ruganyossággal kezdi meg a gyakorlatát. (…) Olyan ez, mint a torna költeménye, az erő, a szépség, az ügyesség legmagasabb rendű kifejezése, ami a sportban csak elképzelhető.” Szól a tudósítás a döntő gyakorlatáról. Keleti Ágnes január 9-én ünnepelte 99-ik születésnapját, ő a legidősebb, még élő aranyérmes. Innen is jó egészséget kívánunk neki.
A harmadik aranyat Csermák József hozta össze kalapácsvetésben, mögötte harmadik helyen régi ismerősünk, Németh Imre végzett. A szenci születésű Csermák gerelyhajítással kezdte, majd átnyergelt a kalapácsra. Kőfejtőben dolgozó atlétát egy tapolcai orvos, Papp Pál fedezte fel és egyengette pályáját. A Tapolcai Lokomotív versenyzőjeként világcsúccsal győzött. Ő volt az első, aki 60 méteren túlra dobta a kalapácsot. Puskás Öcsi a döntő előtt a maga sajátságos stílusában próbálta megnyugtatni: „Mit majrézol, Jóska? Fogod, eldobod 60 méterre, aztán felülsz a dobogó tetejére, hogy el ne lopják!” Jóska nem majrézott, 60,34 méterrel győzött. Német Imre 57,74 méterrel lett harmadik. Az eredményhirdetés után Csermák így nyilatkozott: „Nem igaz, hogy ott fenn, az emelvényen semmi nem jut az ember eszébe a boldogságon kívül. Én az otthoniakra, a tapolcaiakra is gondoltam akkor. Arra, hogy mit gondolnak, örülnek-e az eredményemnek?”
Pentatlonban, vagyis öttusában először rendeztek csapatversenyt, s ha már rendeztek, a Benedek Gábor, Szondy István és Kovácsi Aladár összetételű csapat meg is nyerte.
London után az öttusa finoman szólva is parkoló pályára került Magyarországon. Az öttusa a katonák sportja volt, és a Rajk-perben kivégzett Pálffy György altábornagy volt a szövetség elnöke. Ez nem tett túl jót a sportág népszerűségének. Szerencsére jött egy meghívás a Nagy Testvértől, az öttusázók elutaztak a Szovjetunióba közös edzésekre a szovjetekkel. Innentől a rezsim úgy volt vele, ha a nagy testvér csinálja, Magyarországnak is muszáj lesz.
A birkózók megint kitettek magukért, 2 arany és 1-1 ezüst illetve bronzéremmel. Hódos Imre és Szilvásy Miklós első lett, Polyák Imre második, Gurics György harmadik. A hajdúnánási Hódos Debrecenben kezdte pályafutását, de az olimpia idején a Budapesti Bástya birkózója volt. Ez a gyönyörű név a nagy múltú MTK-t takarta, majd később már Budapesti Vörös Lobogónak hívták az egyesületet. Ez volt az ÁVH, a rettegett Állam Védelmi Hatóság csapata. Szilvásy Londonban második lett 73 kilogrammban, Helsinkiben azonban már nem hibázott. Ő szerezte az ötvenedik olimpiai győzelmünket. Húsz évnek kellett csak eltelnie, hogy meglegyen a századik. Szilvásy visszavonulása után a budapesti szórakozóhelyeket felügyelte, nem bánt kesztyűs kézzel a renitensekkel, ezért gyakran ingázott a rendfokozatok között. Varga János, az 1968-as mexikóvárosi olimpia aranyérmese mondta róla: „De ő már csak ilyen volt. Amilyen kemény az edzéseken, olyan felszabadult a magánéletben. Egy végtelenül aranyos, közvetlen ember, aki minden mókában benne van." Az edzőként is dolgozó Szilvásyról keringett egy történet. Helsinki előtt Rákosi ellátogatott a tatai edzőtáborba érdeklődni, mire számíthat. Szilvásy közölte vele:
Igaza lett!
