Magyar csaták, csatázó magyarok: Magyar segítséggel foszlanak szerte a cseh nagyhatalmi álmok
A mongolok elvonulása után IV. Béla hazatért és nekilátott az ország újjáépítésének, illetve a felkészülésnek egy esetleges újabb tatár támadásra. Ahogy az 1994-ben megjelent Királyok Könyve fogalmaz: „Eredményes szervező munkájáért joggal szokás őt második honalapítónak tekinteni. Bölcs uralkodóként és jó politikusként felismerte, hogy 1241 előtti elgondolásai nem valósíthatók meg, s volt erkölcsi ereje változtatni. A realitásokhoz való igazodás a külpolitikájára is jellemző. Halics elfoglalására irányuló korábbi törekvéseit a tatárjárás után Danyiló fejedelemmel kialakított együttműködésre váltotta fel.”
Béla utolsó éveiben legidősebb fiával, Istvánnal harcolt. Apa és fia több ütközetben álltak egymással szemben, végül a Nyulak szigetén (Margit-sziget) békét kötöttek. István ettől kezdve önálló politikát folytatott. Egyik lányát, Máriát feleségül adta a nápolyi-szicíliai Anjou Károly király fiához. E leányági rokonság alapján formálhatott jogot a magyar trónra később Károly Róbert, miután az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András meghalt. IV. Béla halála után (1270. május eleje), István trónra került, ötödikként már ezen a néven. Nem sokáig uralkodhatott azonban, mivel a zavaros belpolitikai viszonyok miatt az egyik főúr fogságba vetette fiát, Lászlót. Az uralkodó haddal indult, hogy kiszabadítsa trónörökösét, de közben megbetegedett és 1272. augusztus 6-án meghalt.
István halála után Gutkeled nembeli Joachim bán szabadon engedte a 10 éves Lászlót, akit pár nappal később megkoronáztak Székesfehérvárott. IV. László 1290-ig uralkodott, de nagyon nehéz helyzetben volt, kiszolgáltatva az egyes főúri csoportok kénye-kedvének. A főurak vetélkedésének terepe lett az ország, szabályos háborúkat vívtak egymás ellen.
A két legerősebb csoportosulás a Gutkeled-Kőszegi család szövetsége, illetve a velük szemben álló Csák nemzetség volt.
Ebben az időben a cseh uralkodó, II. Přemysl Ottokár egyre jelentősebbé vált, Csehországot hódításai révén Európa egyik legtekintélyesebb hatalmává emelte. Az 1270-es évek elejére legfőbb célkitűzése már a német-római császári cím megszerzése lett. Ekkor már az övé volt Csehország, Morvaország, Szilézia valamint a kihalt Babenberg család öröksége, az osztrák, stájer és karintiai tartományok. A birodalmi rendeket sem ejtették azonban a fejükre, és az Ottokárnál kevésbé jelentős, magyarra lefordítva rájuk kevésbé veszélyes Habsburg Rudolfot választották meg német királynak. Ottokár természetesen nem fogadta el, hogy, ahogy ő fogalmazott, ezt a „szegény svájci grófot” választották meg helyette.
Így kezdődik Gonda Imre és Niederhauser Emil könyve a Habsburgokról. Első ismert ősük egy Guntram nevű úr valamikor a X. század derekán jelenik meg a krónikák lapjain. Az is elképzelhető, hogy a család eredete egyenesen a VI. századba nyúlik vissza, egy alemann törzsbeli előkelőig. Egyes források szerint a család ősi fészkét és a nevét adó várat Guntram unokája, Werner építtette, aki egyébként 1002-től már strassburgi püspök volt.
A család történetében a minőségi ugrást Rudolf hajtotta végre, azzal, hogy a német birodalom élére került.
Ő volt az első császár, aki a nürnbergi birodalmi gyűlésen németül szólalt meg, no, nem a hazafiság fűtötte, hanem a latin nyelvtudás hiánya. Rudolf és Ottokár vetélkedése 1278. augusztus 26-án a morvamezei síkon ért véget, ahol a főszerepet IV. Kun László magyar király könnyűlovasai játszották.
– fogalmaz a Képes Krónika.
A birodalmi gyűlés kötelezte Ottokárt, hogy a Babenberg örökséget adja át Rudolfnak, így mindketten tudták, a katonai erő fog dönteni. Igyekeztek tehát megnyerni ügyüknek a magyar királyt. László végül a Habsburgok mellé állt. Magyar főúri körök úgy vélték, itt a lehetőség legyőzni a veszélyesebb ellenfelet, Ottokárt. A két sereg Dürnkrut városának közelében, a Morva folyó mellett találkozott. A csata előtti napokban a magyar és kun könnyűlovasok többször is összecsaptak Ottokár lengyel és brandenburgi embereivel.
A magyar és német sereg bár szövetségesek voltak, külön irányítás alatt, külön hadrendben álltak fel. A magyarok soraiban ott voltak a nyugati és az északi vármegyék híres családjai, mint például a Csákok, Gutkeledek, Aba Amádék. Kun László csapatai a bal szárnyon álltak fel három részre tagoltan, elöl a kunok, hátrébb a nehézlovasság. A jobb oldalon az osztrák, mögöttük a sváb és stájer lovasság helyezkedett el.
A 16 éves magyar király egy dombon foglalt hadállást a magyar tartalékkal.
Ottokár jobb szárnyát (a magyarokkal szemben) a csehek, morvák és lengyelek alkották, a másik oldalon (az osztrákokkal szemben) a németek, a bajorok és a brandenburgiak készülődtek, szintén három arcvonalra tagoltan. A gyengébb erőt képviselő lengyeleket hátrébb vonták tartaléknak.
A szövetségesek megegyeztek, ők kezdik meg a hadműveleteket, de a csata napjának reggelén a német sorok késésben voltak. Misét hallgattak, gyóntak, majd Rudolf intézett buzdító szónoklatot az övéihez, miközben a magyar és cseh egységek már dühösen méregették egymást. Hogy elrejtsék a jobbszárny ingatag helyzetét, a kun könnyűlovasok kezdték a csatát. Fergetegként csaptak le Ottokár soraira, nyílzáporral árasztották el őket, ez elég időt hagyott a német csapatok rendeződésére. A könnyűlovasok támadása után megindult a magyar nehézlovasság is, fokozatosan szorították vissza a cseheket egészen a táborukig. Ugyanakkor a másik oldalon a kezdeti német sikerek után Ottokár csapatai elkezdték visszaszorítani Rudolf katonáit. Sőt maga Rudolf is életveszélybe került, leesett a lováról és csak pajzsát magára borítva úszta meg, hogy agyontapossák őt. A csehek bevetették harmadik csatasorukat is, egészen a Morva folyóig szorították vissza a németeket, amikor is oldalba kapta őket a dombok takarásában megbúvó német tartalék nehézlovasság. Miután a hátukban megjelent a magyar nehézlovasság is, Ottokár tudta, a csata elveszett.
Megpróbált kitörni és elmenekülni, de nem sikerült. Hiába kiáltozta a nevét, hogy ki ő, nem kegyelmeztek neki, sőt még kegyetlenebbül bántak el vele. 17 sebből vérezve feküdt a földön, még halálában is igyekeztek megalázni őt, ruháitól is megfosztották.
A győzelem után Rudolf Csehország felé indult, a magyar csapatok pedig Székesfehérvár irányába. Rudolf a csehországi hadjáratot csupán addig folytatta, amíg Prágában el nem ismerték osztrák hercegi címét, s ezzel megalapozta a Habsburg család későbbi sikereit.
