Magyar csaták, csatázó magyarok: Kunok és magyarok egymás ellen
Freisingi Ottó püspök a XII. század közepén még „irigykedve” írt a magyar király hatalmáról, mellyel saját országában rendelkezik. „Fejedelmüknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bűnnek tartják, ha titkos susogással sértegetik, nem hogy nyílt ellenmondással keserítenék. (...) Ha pedig valaki az ispánok rendjéből bármi csekély ügyben megsértette a királyt, vagy ha csak vádolták ezzel, bár igazságtalanul, bármily közönséges poroszló, kit az udvar küld oda, őt, noha a csatlósai veszik körül, egyedül elfogathatja, megkötözheti, megkínozhatja.” Ezek az idillikus viszonyok a XIII. század második felére igencsak megkoptak, a királyi hatalom tekintélye semmivé lett.
IV. Kun László királynak már a különböző főúri csoportosulásoknak kiszolgáltatva kellett, sokszor csak névlegesen, uralkodnia. A 10 évesen trónra kerülő gyermek a bárók kezében csak eszköz volt.
Édesanyja, Erzsébet kun hercegnő volt, aki úgy vélte, fia elrablója, Gutkeled Joachim lehet a támasza, míg ő László kiskorúsága idején kormányozza a hont. László a megkoronázása napján kiadott egy levelet, melyben értesítette Trau városát (Trogir, Horvátország) trónra lépéséről, illetve arról, hogy Joachim bánnak engedelmességgel tartoznak. Első intézkedései között volt az is, hogy a kaproncai várnagyot, aki őt fogságban tartotta, megjutalmazta. A jó várnagy érdeme az volt, hogy megvédte a gyermek Lászlót a saját édesapjától, V. Istvántól, mikor az sereggel ment a kiszabadítására.
A múltbeli viszályok miatt II. Ottokár cseh király védelme alatt élő Kőszegiek visszatértek László trónra lépésekor Magyarországra.
A család feje, Kőszegi Henrik a Nyulak szigetén egy szóváltást követően gyakorlatilag lemészárolta IV. Béla unokáját, Béla macsói és boszniai herceget. Béla herceg volt az Árpád-ház akkori egyedüli felnőtt férfi tagja az országban, ráadásul a hatalma csúcsán levő cseh király sógora. S mit tett, tehetett e gyilkosság után László király? A megölt herceg birtokait felosztotta a főurak, bárók között, természetesen a jussát megkapta a gyilkos is. Öt éven keresztül, mire László nagykorú lett, folyamatos bizonytalanság, belháborúk uralták az országot.
Ez az áldatlan állapot egészen 1277-ig tartott. Abban az évben Rákos mezejére országos gyűlést hívtak össze. Megjelentek a bárók, főpapok, a nemesség megyei küldöttjei és a kunok képviselői is. A királyt nagykorúsították, így elvileg 1277 nyarától kezébe vehette az irányítást. Ahogy a mult-kor.hu egyik írásában fogalmaztak: „…megeskették a 15 évesen ekkor nagykorúsított ifjú királyt, hogy erélyesen fog fellépni az „ország meggyalázói és pestisesei” ellen. Az ország kormányzását IV. László immár gyám nélkül a maga kezébe vehette, ígérete pedig semmi jót nem sejtetett a hatalomvágyó kiskirályok számára.”
Pár évig úgy tűnt javul az ország helyzete, de aztán 1279-ben megérkezett Magyarországra a pápai követ, Fülöp fermói püspök.
III. Miklós pápa legátusa a pogány kunokban találta meg az ország legnagyobb problémáját. A Képes Krónika szerint:
Természetesen megoldási javaslatai is voltak. A kunok azonnal keresztelkedjenek meg, telepedjenek le a falvakban, változtassák meg öltözéküket, haj- és szakállviseletüket. László király, aki igyekezett a kunokra támaszkodni, kénytelen volt, legalábbis látszólag, engedni a vakbuzgó Fülöpnek. 1279-ben a tétényi országos gyűlésen kiadták az ún. kun törvényt. A király igyekezett elszabotálni a rendelkezések végrehajtását.
Kettejük viszonya odáig fajult, hogy László a kunok kezére adta a pápai követet, erre válaszul a bárók fogságba vetették a királyt.
Ennek hatására Fülöpöt a kunok szabadon engedték, IV. Lászlónak pedig bele kellett nyugodnia, hogy Fülöp akarata érvényesül. A kunok nem akarták megvárni, hogy újra előkerüljenek a kun törvények, elindultak dél felé, hogy elhagyják az országot. Ekkor még Lászlónak sikerült rávennie őket a visszatérésre, de az uralkodó és a kunok viszonya már nem volt a régi.
Fülöp elhagyta Magyarországot, de a viszály a kunok és magyarok között már szárba szökkent, eljött a fegyverek ideje.
1280-ban vagy 1282-ben a Hód-tavi csatában ütköztek meg a felek. A magyarországi kunok összefogtak a Kárpátokban letelepedett, Oldamír fejedelem vezette kunokkal és Hód-vásárhely térségében egyesültek velük. A magyar sereget a Borsa nembeli Lóránt vezette, a seregben jelentős számban voltak székely és besenyő csapatok is. A magyar haderő fő erőssége a lovasság, míg a kunok seregének leginkább ütőképes részét az íjászok alkották. A csata László király győzelmével végződött, mivel egy hirtelen jött felhőszakadás eláztatta a kun íjakat, a közelharc pedig már a magyar seregnek kedvezett. A Képes Krónika szerint:
A csata után László igyekezett megbékíteni a kunokat, akik hajlandóak voltak visszatérni az országba, azokat befogadta. Uralkodása vége felé az állandósult belharcok miatt ideje nagy részét a kunok között töltötte. Végül 1290-ben merénylet áldozata lett. Kunok végeztek vele.
Kézai Simon, aki IV. László kortársa volt, a krónikájában a következőket írta László kunok elleni csatájáról:
