Magyar csaták, csatázó magyarok: Galambóc várának ostroma

Luxemburgi Zsigmond élt is a lehetőséggel és igyekezett a magyar befolyási övezetet kiterjeszteni rájuk, ütközőállamoknak használni Boszniát, Szerbiát és Havasalföldet a török ellen. A magyar király tervei között szerepelt az is, hogy a Duna és a Száva folyóktól délre hídfőállásokat alakítson ki. Az ütközőállamok mellett Zsigmond végvárak építésével is igyekezett a török veszélyre felkészülni. Ebben a király egyik fő bizalmasa, Ozorai Pipo szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Lazarevics István szerb despota az ankarai török vereség után lett Zsigmond „embere”, sőt a Sárkányrend vagy Sárkányos rend tagja is. Birtokokat kapott Magyarországon belül, de Zsigmond átengedte neki a Száván túli magyar birtokokat, Nándorfehérvárral együtt. Szerbiától keletre Havasalföld volt hivatott ugyanerre a szerepre. A vajda ezért megkapta Szörény és Törcsvár erősségét. Mindkét terület, vezetőik haláláig hű maradt a Szent Koronához.

Boszniában nem sikerült Zsigmondnak ilyen szilárd szövetségest találnia, lévén ott nem volt egy fejedelem, akinek a kezében a hatalom összpontosult volna.

A tartományurak megosztottak voltak a török és magyar között, a bosnyák királynak pusztán névleges hatalma volt, a helyzetet tovább súlyosbította a bogumil eretnekség jelenléte az országban, akik nem a törököket, hanem a katolikus egyházat tartották a legfőbb veszélynek. 

Bajazid fiai 10 éven át háborúztak egymással, míg 1413-ban I. Mehmed került hatalomra és sikerült a maradék területeket stabilizálnia.

Fia, II. Murád aztán már komolyabb terveket szövögetett, ami újra érintette a Magyar Királyságot is. Először a havasalföldi helyzet bonyolódott, hiszen Mircse vajda halála után két párt versengett egymással, majd  a törökhöz húzó erők győztek. Emiatt Erdélyt egyre több török betörés érte. Szerbiában egészen Lazarevics haláláig biztosak voltak Zsigmond pozíciói. 1426-ban, egy évvel a despota halála előtt, a tatai szerződésben megegyeztek a felek, hogy Lazarevicset az unokaöccse, Brankovics György követi a trónon, aki megkapja a magyarországi birtokait is. Ellenben Nándorfehérvár (a mai Belgrád) és Galambóc, valamint több Duna menti erősség magyar fennhatóság alá kerül.

Előbbi esetében nem is volt gond, azonban Galambócot a szerb kapitánya török kézre adta. Először történt meg, hogy közvetlenül határos lett Magyarország az Oszmán Birodalommal. Zsigmond azonnal lépett, tudta, hogy nagy a baj, és 1428-ban nekilátott Galambóc ostromának.  

Galambóc várának falai a Duna jobb partjától egészen a szomszédos hegy tetejéig futnak fel. Károly Róbert uralkodásának vége felé ugyan elfoglalta, majd a töröké lett, hogy aztán a már említett tatai szerződés ismét magyar kézbe juttassa, pontosabban juttatta volna. Zsigmond Galambóccal szemben, a Duna bal partján felhúzatta Szentlászlóvárat, amit a leendő ostrom kiindulópontjának szánt.

Alaposan felkészült az ostromra, melyben döntő szerep jutott a dunai flottának, a király ugyanis a hajókról is lövetni akarta a várat. Kimondottan várostromra készült, ezért a serege jórészt gyalogosokból állt. A létszámuk körülbelül 20 ezer fő lehetett (bár az is elképzelhető, hogy ennek csak a fele). Noha Zsigmond is jelen volt, a valódi parancsnok Rozgonyi István, temesi ispán lett.

A magyar csapatokat havasalföldi és lengyel-litván segédhadak támogatták, sőt Brankovics is küldött csapatokat Tallóci Matkó vezetésével.

Az ostromnak még két híres szereplője volt, Rozgonyiné és egy lengyel lovag, Czarny Zawisza vagy a talán némileg ismertebb nevén, magyarosabban Cserni Száva. Oklevelek tanúsága szerint Rozgonyiné egy hajóról lövette a várat, hasonlóképpen férjéhez, aki szintén a tüzérséget irányította. Az ostrom április végétől június elejéig tartott, amikorra is megérkeztek a szultán felmentő csapatai.

Kezdetben az ostrom zökkenőmentesen haladt, a támadók körbe zárták Galambócot, majd szárazon és vízen egyaránt lőni kezdték a várat. A szorongatott erősség felmentésére a törökök először egy a Morava folyóról érkező hajóhadat küldtek. A magyar flotta ezt szétverte, itt is kitűnt hősiességével Rozgonyiné Szentgyörgyi Cecília. Zsigmond oklevelében olvashatjuk:

A török felmentő csapatok tehát május végére megérkeztek és az ostromlók két tűz közé kerültek, beszorítva Galambóc vára, a hegyek és a Duna közé. A többségi vélemény szerint maga Murád szultán vezette a felmentő csapatokat, de ezzel kapcsolatban is felmerültek kételyek. Zsigmond jól mérte fel, hogy nincs esélye a harcban, fegyverszünetet kötöttek a felek és a magyar csapatok rendben megkezdték a visszavonulásukat a Dunán keresztül. Zsigmond személyesen mutatott példát, az átkelés végéig a galambóci oldalon maradt a magyar táborban, mintegy testével fedezve csapatai visszavonulását. Mikor már alig pár százan maradtak csak a király körül, a török támadást indított. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme című művében így írt erről:

A magyar sereg nagy része megmenekült, viszont a sikertelen ostrom után a török nekilátott Galambóc megerősítésének, a balkáni török térnyerés pedig tovább folytatódott.

Nem maradhat ki mai írásunkból Arany János sem, aki 1852-ben írott „Rozgonyiné” című balladájában állított emléket a galambóci hősöknek:

„Spahi, jancsár, utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalogszerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. -

"Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?"
"Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!"

Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét;
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét.“