Leporolt históriák: Aki letapogatta a holdat
Bay Zoltán (1900–1992) fizikus egyike volt azoknak a magyar tudósoknak, akiről a Nobel-bizottság valamiért megfeledkezett, pedig több olyan felfedezés és tudományos eredmény fűződik a nevéhez, ami miatt kiérdemelte volna a legrangosabb tudományos díjat. A két világháború közöti időkben Magyarország kétségtelenül legjelentősebb ipari vállalata az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. volt, amelynek a védjegye Tungsramként vált nemzetközileg ismertté.
A céget három évtizeden át a felvidéki születésű Aschner Lipót (1872–1952) irányította, és az ő érdeme volt, hogy a cég állományában több tucatnyi kiváló képességű mérnök és kutató dolgozott, köztük Bay Zoltán, aki 1938-tól az első magyarországi atomfizikai tanszék vezetője is volt. Ebben a minőségében egy nagyteljesítményű részecskegyorsító megépítését is eltervezte, de a második világháború kitörése ezt megakadályozta. Megalkotta a fotoelektron-sokszorozót, amely egy nagyon érzékeny, elsősorban az ultraibolya, a látható és a közeli infravörös tartományban működő részecskeszámláló legfontosabb része. A második világháború idején az Egyesült Izzót hadiüzemmé minősítették át és munkatársai azt a feladatot kapták, hogy olyan berendezéseket szerkesszenek, amelyek segítségével már nagyobb távolságból érzékelhetők lesznek a vadászgépek és bombázók.
A légvédelmi rádiólokátor vagy ismertebb nevén a radar a rádióhullámok frekvenciatartományában hullámokat sugároz a térbe, és ha ezek valamilyen tárgyba ütköznek, visszaverődnek, ami lehetővé teszi az objektum észlelését.
Ilyen módszerrel már akkoriban is 60 km-re „elláttak”, de Bay Zoltánt foglalkoztatta az a kérdés, milyen távolságra juthatnak el valójában a rádióhullámok. Arra gondolt, hogy talán a Föld legközelebbi égi kísérőjét kellene megcélozni, ami egyrészt igazolná, hogy a Föld légköre sem jelent a hullámoknak akadályt, másrészt pontosabban meg lehetne mérni a Föld–Hold közötti távolságot.
A Bay Zoltán körül tömörülő csapat valamikor 1942 derekán kezdett el foglalkozni annak a berendezésnek a megépítésével, amely rádióhullámokat küldene a Hold felé és egyúttal rögzítené a mintegy két és fél másodperccel később visszaérkező jeleket.
Az elméleti számítások viszont azt mutatták, hogy ha egyenként küldözgetnék a hullámokat és lesnék a visszaverődésüket, akkor a zajszint miatt megbízhatatlan eredményeket kapnának. Ezért megnövelték a kibocsátandó impulzusok számát (ez volt a jelösszegzés), és speciális berendezést szerkesztettek a visszavert jelek érzékelésére.
A csoport munkáját a háborús viszonyok is nehezítették.
A berendezéseket többször is új helyre kellett költöztetni, ráadásul a nyilas hatalomátvétel után sok zsidó származású munkatársukat elhurcolták, noha addig Bay Zoltánnak sikerült őket megvédelmezni. Mindezek ellenére már úgy tűnt, hogy sikeresen elvégzik a kísérletet, de a szovjet hadsereg elfoglalta Budapestet, és az értékes berendezéseket, köztük a Holdradart is leszerelték. Ezért 1945 nyarán mindent újra kellett kezdeni, és végül 1946. február 6-án sikerült regisztrálni a Holdról visszavert rádióhullámokat. Az Egyesült Államokban egy hónappal korábban hajtották végre ugyanezt a kísérletet, de ott egyrészt olyan műszerek álltak rendelkezésre, amelyekről a magyar mérnökök csak álmodhattak, de ami még fontosabb: az amerikai kollégáknak nem kellett szembesülniük azzal, hogy egyszerűen elrabolják a berendezéseiket. A jelösszegzés módszerét azonban nem nekik sikerült felismerniük, pedig ez volt a lényeges magyar felismerés és azóta is ezt az elvet alkalmazzák a radarcsillagászatban, amelynek a szülő atyja Bay Zoltán lett.
