Korona, amelyről egy hercegnő sem álmodott

A holland alapvetően nem egy pánikolós nép. Van bátorságuk szinte mindenbe belekezdeni bárminemű előkészület vagy túlagyalás nélkül, aztán legfeljebb nem sikerül, de akkor sincs túl nagy tragédia. Bármit tesznek, azt személyes kis sikernek könyvelik el. Csilla eddig még nagyon kevés olyan hollanddal találkozott, aki elégedetlen lett volna önmagával. Szerencsés természetük van.

Ami szintén nagyon jellemző rájuk, az a hazaszeretet és/vagy a nemzeti büszkeség. Talán azért is ébredtek fel ott az emberek (a többi országhoz képest) egy kicsit későn, s kezdték később komolyan venni ezt az egészet.

Hogy világos legyen: amíg Mark Rutte miniszterelnök nem tartotta meg beszédét a vírus miatt kialakult helyzettel kapcsolatban, addig a hollandok úgy tettek, mintha ez az egész őket nem érintené. Ez, valljuk be, elég naiv gondolat volt, mivel egy olyan országról beszélünk, ahol a fő bevételi forrás az export és ahol (majdnem) mindenki számára természetes a két-három utazás évenként. Szóval: a hely hivatalosan is egy átjáróház.

Mark Rutte három lehetséges forgatókönyvet vázolt fel, nem éppen barátságos hangnemben. Talán azért kellett kissé nyersebben fogalmaznia, hogy ráijesszen az emberekre. Először is nem teljes határlezárást akartak elrendelni, hanem egyfajta közös immunitást próbáltak kifejleszteni azáltal, hogy teljes felügyelet mellett és különböző óvintézkedések beiktatásával szabályozták a vírusterjedést.

A következő lehetőség a ,,Nem lesz semmilyen intézkedés, aztán lesz, ami lesz.” alapon működött volna.

A harmadik eshetőség pedig: teljes zárlat akár egy éven keresztül.

Durván leegyszerűsítve ez a három lehetőség hangzott el. Az ország vezetése pedig az első eshetőséget választotta. Ezt Csilla 62 éves kolléganője úgy értelmezte: ,,Neked (mármint Csillának) nem baj, ha elkapod, rajtad csak úgy átmegy. Te nem vagy a veszélyeztetett korcsoportban.” (Még egyszer hangsúlyozzuk, Csilla 35 éves.)

Bár folyamatosan tudósítottak Hollandiában is a vírusról, sőt a szociális média is ontotta a híreket és az álhíreket, az emberek leginkább csak viccelődtek rajta. Február végén hallottak az első holland betegekről (egy férfi, aki Olaszországból tért vissza és a lánya), de az első pánikra utaló jeleket Csilla csak március 13-án tapasztalta. Ez valószínűleg azért is volt, mert az első megbetegedéseket tőlük messzebb, Észak-Brabant tartományban észlelték, s az első korlátozó intézkedéseket is itt vezették be.

Azon a bizonyos pénteki napon Csilla délig dolgozott. Hazafelé megállt a tortáért, amit a férje születésnapjára rendelt (szegény, szép kis szülinap) és a buszon ülve az esti kis ünneplést tervezgette. Már majdnem a megállónál volt, amikor feltűnően lelassult a jármű. Csilla próbált kilesni az ablakon, hogy megtudja, mi történhetett. Nem kellett volna kinéznie. Azért haladtak lépésben, mert az autók folyamatosan özönlöttek ki és be a szomszédos élelmiszerboltok parkolóiból. Rengeteg embert lehetett látni tömött bevásárlószatyrokkal, nagy csomag WC-papírokkal, teli kocsikkal, amint az autóikhoz siettek. Úgy vásároltak, mintha vérre menne. Csilla csak másnapra tervezte a hétvégi bevásárlást, de az ösztöne azt súgta, jobb, ha nem vár.

Jól tette. Csütörtökön munka után, fél hat körül voltak utoljára boltban, akkor még minden a szokásos volt.

Ehhez képest pénteken, fél kettőkor már szinte üres polcok fogadták őt. Kevesebb, mint 24 óra leforgása alatt kifosztották a boltokat. A következő három napban nem lehetett venni: olajat, lisztet, tejet, kenyeret, WC-papírt, tésztát, vitaminokat és kézfertőtlenítőt (mondjuk az utóbbit már a hét első felében sem lehetett kapni).

A már említett miniszterelnöki beszéd március 16-án hangzott el. Csillát a következő napon hazaküldték a munkából, mert az egyik munkatárs köhögött és tüsszögött, erre úgy gondolták, jobb az óvatosság. A biztonsági intézkedések is a hétfői nap után lettek igazán látványosak (kesztyű a kiszolgáló személyzeten, távolságtartás a boltokban és a tömegközlekedési eszközökön, gyülekezési tilalom, az iskolák ideiglenes bezárása…)

Csilla férje (még) jár munkába, ő meghatározatlan ideig nem. Azt mondták, majd hívják őt. Jelenleg otthonról dolgozik önkéntes alapon a helyi archívumnak.

Csilláék igyekeznek minél kevesebbet érintkezni az emberekkel. Reggel bevásárolnak, akkor kevesebben vannak. Sajnos elég sok a hiánycikk. Azt mondják, van mindenből elég, de Csilláék nem ezt tapasztalják. Lehet, az a baj, hogy nem járnak boltról boltra gyűjtögetni.

A deus ex machina 18-án következett be, aminek folytán Csilla WC-papírt, vitamint és kézfertőtlenítőt még tudott venni. Aztán már sehol sem…

Csilla március 13-a óta először 19-én tudott venni egy kiló lisztet. Csak egyet akart, mert (ők valóban használják) otthon jóformán alig volt belőle. Azt sajnos ő sem tudja, az emberek miért vásárolták fel ész nélkül a sok lisztet, hiszen Hágában az emberek nem igazán sütnek-főznek. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy például Szlovákiában. Hollandiában a krumplit, sőt a hagymát is szeletelve veszik, a rántott húst panírozva. A főzeléket nem is ismerik és süteményt se sütnek, csak elvétve.

Nagyon kevesen tartják be a másfél méter távolságot és a gyülekezési tilalmat. Az egyik nap egy énekesnő tartott balkon-koncertet, erre a balkon alatt, a járdán együtt táncoltak az emberek, főleg nyugdíjasok és gyerekek. 

Ott nem kötelező a maszk, Csilla egyelőre sálat teker az arca köré és gumikesztyűt húz, ha boltba megy. Kinevetik érte az emberek.

A bevásárlóközpontban a biztonsági őr nem a tolvajokat figyeli, hanem a kasszánál sorban állókat, betartják-e a másfél métert. Nem szabadna bulikat tartani, lemenni a parkba és a tengerpartra, mégis megteszik. A kórházból ellopják a maszkokat. Csilláék próbálnak betartani minden szabályt. Még maszkot is varrnak, hátha egyik napról a másikra ott is kötelező lesz. Amellett, hogy nem szeretnék elkapni azt sem szeretnék, ha valaki pont tőlük kapná el. 

A szociális médiát elöntötték a mindenféle kezdeményezések és pozitív üzenetek. Az éttermek, a fodrászok, a virágtermesztők kérnek támogatást. A fiatalokat arra buzdítják a városban, hogy vásároljanak be az időseknek, a családokat meg arra, hogy beszélgessenek. Az unokákat arra, hogy telefonáljanak a nagyszülőknek.

Egyértelmű, hogy a magánvállalkozók – akik kénytelenek leállni, embereket elküldeni – segítségre szorulnak. Ez szomorú, de járvány nélkül is kerülhet valaki szorult helyzetbe, de akkor senkit sem érdekel, hogy mi lesz velük.

Ahogy az is szomorú, hogy az egészségügyben dolgozók nem tudnak pihenni, mert az emberek nem tartják be az utasításokat. Így hiába választotta a miniszterelnök az első forgatókönyvet, folyamatos a túlterheltség a kórházakban. Arról nem is beszélve, hogy mialatt a többség boltról boltra járva gyűjtöget és egyben boltról boltra hordja a vírust, addig az orvosok és nővérek nem tudnak semmit venni, mert mire munka után eljutnak a bevásárlóközpontba, az alapvető árucikkek hiányoznak.

Most már nemcsak arra kérik a kórházi alkalmazottak az embereket a Facebookon, hogy ,,Maradj otthon!”, hanem arra is, hogy gondoljanak a többiekre is, amikor húsz kiló lisztet, meg öt nagy csomag WC-papírt szuszakolnak a bevásárlókocsijukba.

Ha pedig ahhoz, hogy felhívjuk a nagyszülőket, bevásároljunk az időseknek, rászorulóknak és beszélgessünk a családtagokkal ez a járvány kellett, akkor már rég megette a fene az egészet.