Kakasdürgés
Lassan autózom végig a Csapáson, a műszerfalon világító óra háromnegyed hatot mutat, s a hajnal csoda szép vasárnap reggellé válik. A beírókönyv tanúsága szerint csupán ketten iratkoztak előttem, amely alapján úgy választottam meg a reggeli cserkelés irányát, hogy egymástól legalább egy dűlő válasszon el bennünket. Szóval, irány a Pogánykút meg a Hármashatár, hogy szezon előtt körmükre nézzek az őzbakoknak – természetesen a mindent a szemnek, semmit a kéznek elv alapján.
A vadgazdálkodási év első két és fél hónapjában – március elejétől május közepéig – vadászfegyvert csupán azért hordok magammal, hogy „kiszellőztessem a puskacsövet”. A nagygolyóst ilyenkor hónapokra a szekrény mélyére száműzöm, és előkerülnek a vadőrpuskák, a gavallér-sörétes és a kispuska. Jóformán ugyanis minden vadfajra jogszabályban előírt, vagy saját magam által felállított erkölcsi tilalom van: a fészekrakás és az utódnevelés időszakában rendes vadászembernek nincs szíve szeretett vadjaira fegyvert fogni.
Mégis elkel néha a fegyver, ha más felelőtlensége miatt alattomos négylábúak járnak a határban és az erdőn. Szándékosan nem fogom megnevezni őket, hogy ne borzoljam a kedélyeket, csupán lélekben csavarodik bennem egyet az ide vonatkozó, a vadállomány védelmére hivatott paragrafus. Szóval, nem vadat ejteni, hanem sokkal inkább leskelődni, hallgatódzni, elmélázva gyönyörködni jöttem ide, a határ egyik félreeső részére.
A kanálishíd mellett, a szokott helyen állítom meg az autót. Kiszállva, óvatosan akasztgatom magamra a spektívet és a hozzá való háromláb tokját. Nem akarom zavarni a reggelt, amely körülvesz, idegen hangnak itt helye nincs. Végül előkerül tokjából a kispuska, a tárat belehelyezve az apró lőszert gépies mozdulattal tolom a helyére, majd a bebiztosítás után a vállamra kanyarítom. Kettőt sem kell lépnem, és mosolyogva tekintek az árok aljára: a sűrű bokrok szövedéke alatt jól látszik, hogy a kanálisban folyik a víz. Köszönhetően az év eleji csapadékos időjárásnak, nem állunk szűkében a talajvíznek. Ugyan mostanra már a belvizek annyit apadtak, hogy határunkban a gazdálkodóknak nem okoznak gondot, de a kanálisban még jócskán van víz, jóval több, mint amit az elmúlt években megszokhattunk. Bár a Pogánykútnál csak a legnagyobb szárazságban szokott elapadni, mégis örömmel tölt el, hogy a megszokott tíz-tizenöt centi helyett, szűk félméternyi mélységű csillogó szalag locsog-fecseg a híd betonlábának és a fűzfabokrok gyökereinek ütközve.
Imádom ezeket a reggeleket, mert varázslatos ilyenkor a határ. Szemet gyönyörködtető az a színkavalkád, amely a szemem elé tárul. Minden virágba borult galagonyabokor egy-egy menyasszonyi csokor. Virága a népi gyógyászatban szívgyógyszerként ismert, s nemcsak a belőle készült tea, hanem a milliónyi virág, amely fehér keretbe vonja ilyenkor a tavaszi zöldet, már összhatásával is gyógyítja az ember szívét. Tavasz van a levegőben, ezt tükrözi a zsongás, ami minden irányból érkezik felém. Minden nyárfaerdő – bár sokan pálcát törnek felettük, mert ember által ültetett nemesnyárról van szó – olyan tavasszal, mint egy hatalmas koncertterem. Ezernyi madár köszönti a reggelt, s olyan koncertet hallani, amilyre a legfinomabban hangolt, virtuóz szimfonikus zenekar sem képes. Jó volna hangjáról ismerni az összes madarat, de csak néhányat tudok felismerni közülük. Ilyenkor jövök rá, hogy bár együtt élek a természettel, mégis milyen keveset tudok a benne lakókról.
Az erdő sarkán megállok, körbepásztázom az előttem elterülő vetést, míg a madarak a reggelt köszöntik. A közeli bokrokon cinegék mondják egymásnak a magukét, valahol a nyárfa tetején rigó küldi üzenetét párjának. Messze, a harmatos búzavetés felett pacsirta trillázik. Szeretem az égen keresni ezt az apró madarat, s úgy tartom, amíg az ember pacsirtaszót hallhat, addig a lelke mindig szabad marad. Valahonnan a Belső-Rét irányából, vagy a Csádéból gerleszó hallatszik. Ragadozómadár rugaszkodik el a nagy fűzfa száraz tetejéről, a távcsövet odafordítva megbizonyosodom, hogy a barna rétihéja keres reggelinek valót a kaszáló szélén.
Kakasszó hallatszik, de nem a falu felől, hanem a nádas mélyéről érkezik. Először egy, majd kettő, és három helyről érkezik rá a válasz. Fácánéknál zajlik a dürgés, a piros mellényes lovagok hódítják meg a „kendermagos” tyúkocskák apró szívét, hogy aztán megtörténjen a fészekrakás, amiben az urak már nem vesznek részt, onnantól minden felelősség a hölgyeké. Ismét megszólal egy kakas, most jóval közelebbről, mert a szárnyverdesést is hallom. Aprólékosan végigpásztázom a vetést és a nádas szélét, meg is találom egy kisebb zsombékon trónolva. Peckesen topog, mint a huszárkapitány, és lovagtársai ingerlő szavára kihúzza magát, égnek emeli a csőrét. A távcsőben jól látni, ahogy a hang leheletnyi pára formájában röppen az ég felé, majd szárnyával verdes egyet, jelezve, hogy ki az úr a nádas szélén. Körülötte már három fácántyúk csipeget, nyugtázom és ballagok tovább, hiszen ez már majdnem olyan ivararány, amilyen a nagykönyvben elő van írva.
A fácánnak ugyanis a megfelelő búvóhely és a rendelkezésre álló táplálék mellett rendkívül fontos, hogy megfelelő ivararányban legyen jelen a területen. Megfelelő szaporodásukhoz, tehát végső soron a stabil állomány fenntartásához egy fácánkakasra legalább négy tyúknak kellene lennie. Ha kevés a tyúk, és sok a kakas a területen, a kakasok hajlamosak felkelteni a fészkén ülő fácántyúkot, és ezáltal kárba vész a fészekalj. Tudni kell, hogy a tojásokból körülbelül fele-fele arányban lesznek a kakasok és a tyúkocskák, szóval az ivararány évről évre romlik. Pontosan ezért, a téli fácánvadászatokon csak a kakasokat hozzák terítékre a vadászok, a fácántyúkok folyamatos védelmet élveznek, elősegítve így a helyes ivararány elérését a területen. Ennek ellenére előfordulhat, hogy a kakasok territóriumukat és tyúkjaikat védve összekapnak. Szemet gyönyörködtető párharcok zajlanak le imponálással, szárnyverdeséssel, csipkelődéssel, kergetőzéssel, amelynek a végén az egyik kakas kénytelen a levegőbe emelkedni, és méltatlankodva odébbállni.
Tovább ballagok a Hármashatári diófasoron, az út szélén elterülő repce már a szomszéd vadásztársaság területe. A sárga virágok közt imitt-amott megvillan egy-egy őzagancs, idősebb bak kergeti az egyéves gyerekbakot, átkergetve őt a mi területünkre. Ők tudomást sem vesznek arról, hogy az út valamilyen vadászterület határát jelöli, otthonterületük átnyúlik az ember által szabott határokon, és ez így van rendjén. Napközben a szomszédban, a repcében hűsölnek a szokatlan áprilisi nyárban, hajnalban viszont kijárnak a fasoron innen elterülő kaszálóra és gabonavetésre, hogy a kelő nap fényében, reggelizés közben szárítsák meg a harmattól nedves szőrüket. Ilyenkor lehet mustrálni őket, és válogatni, hogy az egy hónap múlva esedékes őzbakszezon kezdetére már teljes képet kapjak a területen élő állomány összetételéről, hogy hány fiatal, középkorú, idős, gyenge vagy erős, kímélendő esetleg elejthető őzbak mozog a területen.
Nyulak csipegetnek, három darab egy rakáson. A cseh vadásznyelv erre azt mondja, hogy beszélgetnek. Némelyik már a második elléshez készül, hiszen a február végi első ellésből származó süldőnyulak már egész nagyok. Az egyik gyanúsan néz felém, a hússzoros nagyítás megmutatja, hogy orra és bajuszszálai szaporán mozognak, keresi a riasztó szagokat. Mivel felőlük lengedezik a szellő, az emberszagot pont a másik irányba viszi a szél, így ötpercnyi figyelés után ismét nekilát a reggelinek. Hátat fordítunk egymásnak, én pedig csendben, néha lehunyt szemmel hallgatva a tavaszi szimfóniát, lassan tovasétálok a fasoron.
