Itt járt a betlehemi csillag
Gyerekkoromban karácsony táján mindig izgatottan mentem a templomba, ahol az oltár és a sekrestye ajtaja között már állt egy színpompás betlehem a szent családdal, az Újszövetségben felsorolt emberi és állati szereplőkkel, valamint a szokásos díszletekkel.
A kis színpad tetején egy üstökös is fénylett. A hittanórán a káplán úrtól megtudhattuk, hogy Jézus születésének helyét egy fényes üstökös mutatta a messziről érkező három királynak, akik különböző értékes ajándékokat hoztak az újszülöttnek. Arról nem szólt, hogy a négy evangélista közül csak Máté említi ezt a történetet, és idézi a napkeleti bölcsek kérdését: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”
Évekkel később olvastam aztán arról a vitáról, amely az útmutató égitest mibenlétéről zajlott teológusok, csillagászok és egyháztörténészek között.
Ez a vita tulajdonképpen ma sem zárult le, jóllehet a korabeli forrásokat elemezve, illetve az égitestek akkori mozgását rekonstruálva az üstökös esetleges szerepét elvetették. Egyrészt azért, mert időszámításunk kezdetén semmilyen fényes kométa nem volt látható a Közel-Keleten, másrészt az üstökösök felbukkanása a köztudatban általában valami rossznak az előjele volt, tehát aligha lehetett volna kapcsolatba hozni egy olyan örömteli eseménnyel, mint a Megváltó születése.
Hogy az üstökös mégis szerepelhetett a történetben, az egy itáliai festő, Giotto di Bondone képzeletének köszönhető, aki valamikor 1305 táján Padovában a Scrovegni család kápolnájában egy freskósorozatot készített, és ezek egyik darabján üstökösként ábrázolta a három bölcsnek utat mutató égi objektumot. Valószínű, hogy a fantáziáját az 1301-ben megjelent fényes üstökös mozgatta meg, amely a Halley-üstökös is lehetett.
Lukács evangéliumában nincs szó sem csillagról, sem a napkeleti királyokról vagy bölcsekről (akik lehettek volna akár káldeus csillagjósok is), viszont az angyalokat és a pásztorokat ő helyezte el a jászol körül, és ebből a két leírásból állt össze a betlehemi miliő.
A szóba jöhető betlehemi csillagok sorából az állócsillagokat is kiiktathatjuk, hiszen azok a laikus földi megfigyelő számára tulajdonképpen mozdulatlanok és a fényességük sem változik. A csillagképek az évszakok függvényében szabályszerűen vándorolnak az égbolton. A betlehemi csillag szerepére keresni kellett egy olyan égi tüneményt, ami elég látványos, de egyben kivételes is. Ez lehetne például egy szupernóva felrobbanása, amelyet a múltban több alkalommal is megfigyeltek, sőt a kínai csillagászok az ókorban pontos leírást is készítettek az egyikről, de éppen Jézus születésének feltételezett idején ilyesmit nem láttak.
A legvalószínűbb magyarázattal Johannes Kepler (1571–1630) német csillagász szolgált, aki a Naprendszer két legnagyobb bolygójának, a Jupiternek és a Szaturnusznak az együttállásában (konjunkciójában) jelölte meg a jelenség okát. Megállapította, hogy i. e. 7-ben a Halak csillagképben háromszor is sor került ilyen együttállásra (május 29-én, szeptember 30-án és december 5-én). Ez eléggé ritka és emiatt feltűnő is lehetett. Ma már tudjuk, hogy a Földről szemlélve a két bolygó 20 évenként konjunkcióban áll, 258 évenként ez a jelenség az adott évben háromszor is megismétlődik, de más csillagképben, 794 évenként pedig ugyanabban a csillagképben háromszor van együttállás. A gond csupán az évvel volt, hiszen a hagyomány szerint Jézus születése az időszámításunk kezdete is. Ezt azonban vagy öt évszázaddal később Dionysius Exiguus (kb. 470– kb. 544) számította ki különböző források nyomán, és Róma alapításának 754. esztendejét tekintette a Megváltó születési évének, amiben azért volt 4–7 évnyi pontatlanság is.
A két nagy bolygó azért is beleillett ebbe a feltételezésbe, mert a Szaturnuszt a zsidók, a Jupitert a királyok csillagának tartották, a Halak csillagkép pedig a Jupiter saját csillagháza. Adott volt tehát egy üzenet: a zsidók országában egy kiemelkedően fontos uralkodó született. Csillagászati ismereteket tartalmazó ékírásos táblákat tanulmányozva megállapították, hogy Babilonban már évszázadokkal korábban megjövendölték ezt a háromszori együttállást, tehát a napkeleti bölcsek akár tudhattak is róla.
A betlehemi csillaggal kapcsolatban léteznek további elképzelések és elméletek is, egyik-másik a Vénusz bolygóval is számol.
A 2020. esztendő ismét olyan év volt, amikor a két nagybolygó a Kos csillagképben háromszor is „közel került” egymáshoz. Ez természetesen csak a földi megfigyelő számára volt így, hiszen a valóságban a két bolygó jelentős távolságban kering egymástól a Nap körül. A Jupiter 12, a Szaturnusz 30 év alatt járja körül ezt a pályát, így jön össze, hogy 20 évenként a Földről nézve közel állnak egymáshoz, viszont 2020-ban ez a konjunkció nagyon szoros volt, különösen a december 21-i, amikor a két bolygó látszólag a telihold méretének egyötödére közelítette meg egymást és szinte „egybeforrt”. Sajnos tájainkon ezt a pillanatot a borult ég miatt nem figyelhettük meg, és bár az óriásbolygók még napokig közel voltak az égbolton, fokozatosan távolodtak egymástól. A legközelebbi hasonlóan szoros együttállás csak 2080-ban lesz megfigyelhető.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/01-es számában.
