Hitelesség és önazonosság
Révész Csilla – férjével, Tiborral közösen – lelkipásztorként már több mint húsz éve szolgál Zselízen. Mindemellett Ringató-foglalkozásokat tart, az AZÉ zenekar tagjaként énekel, fényképez, s nem mellesleg felnevelt négy gyermeket. Hivatásáról, a Garam menti létről, a hit erejéről és motivációiról kérdeztük.
Mi az a három legfontosabb összetevő, ami Révész Csillát meghatározza?
Első és legfontosabb a hitem, hogy Isten gyermekeként Jézushoz tartozom. Ezt bátran vallom és vállalom az életem minden területén, kompromisszumok nélkül. Magyarságom ehhez kapcsolódik, amely lehetőség és felelősség is egyben. Mindezeket a legnagyobb természetességgel és nyíltsággal élem meg más világnézetű vagy kétnyelvű közegben is, és soha nem volt bántódásom ebből.
és nagyszerű, hogy a férjem és a gyermekeim is naponta inspirálnak, bátorítanak. Mi, lelkészek a „kötetlen munkaidőnk” miatt hajlamosak vagyunk arra, hogy a családunkat kicsit háttérbe szorítsuk. Nagyon igyekszünk, hogy ez ne így legyen, hiszen hatalmas ajándék, hogy lehetünk egymásnak.
A harmadikat talán így lehetne legjobban kifejezni: hitelesség és önazonosság. Sokáig törekedtem arra, hogy minél tökéletesebb legyek, de volt két olyan esemény az életemben, ami megtanított arra, hogy
Ma már elfogadom, hogy lehetnek tévedéseim, hibáim, és nem is szerethet mindenki. A lényeg, hogy bármi, amit teszek, szívből jöjjön, tudjak vele azonosulni, és sugározzon rólam, hogy komolyan veszem és szeretem, amit csinálok, ahogy önmagamat is.
Mit tekint élete hivatásának, s hogyan talált rá erre?
Bár szüleim lelkipásztorként szolgáltak, és így egy nagyon istenközeli református keresztyén közegben nőttem fel, de ez nem jelenti automatikusan azt, hogy az ember maga is hívő lesz.
de ez azért nem volt egyenes út a szószékre. Tizenkét éves koromban éreztem először, Isten azt szeretné, hogy követője legyek. Azt hiszem, a gyakran használt megtérés szó nem fejezi ki teljesen, ami történt, hiszen ez nem az én cselekedetem volt, inkább úgy tudnám kifejezni, hogy Isten „magához szeretett” engem, és én csupán a magam kis emberi módján válaszoltam erre. Természetesen nem volt ez az út rögmentes, de így visszatekintve örülök a buktatóknak is, mert ezek által is sokat fejlődtem.
Tizennyolc éves voltam, amikor – egy meglehetősen lázadó tinikor közepén – Isten bebizonyította, hogy nem feledkezett el az elhívásáról, és az a terve velem, hogy lelkészként örömhír hordozója legyek, s én boldogan mentem a teológiára.
Sárospatak a legfontosabb pont ebben a történetben, itt találkoztam férjemmel, Tiborral. Hihetetlen, hogy ez már 25 éve történt, és négy, szinte felnőtt gyermekünk van. Ők öten életem legnagyobb és legáldottabb ajándékai.
A szülőhelyéről mi hozta a Felvidékre, ezen belül is Zselízre?
Amikor bennünket annak idején kihelyeztek, sok beleszólásunk nem volt a dolgok alakulásába. Mivel Tibor felvidéki, és hamarabb végzett, mint én, a kelet-szlovákiai Iskéből egyenesen Pozsony mellé, Jókára helyezték ki segédlelkésznek. Két év után összeházasodtunk, és szükségünk volt olyan szolgálati helyre, amely két lelkész számára is alkalmas. Így vezetett az utunk 2002-ben Zselízre, de ez is egy érdekes történet volt, mert mellette máshova is hívtak minket, gyönyörű hegyek közé, amelyekbe első látásra beleszerettünk.
Egy hazaút során azért beugrottunk Zselízre is, de látva a forgalmas utcáról az akkori szomorú állapotokat, amelyeket a borongós idő még rosszabbra festett, azt gondoltuk, ide inkább nem szeretnénk jönni… Isten azonban másként gondolkodott efelől, s nem sokkal később elhozta Jókára a zselízi gyülekezet küldöttségét, akik nagyon kedvesen invitáltak bennünket, így adtunk még egy esélyt.
Olyan szép volt ez és egyszerű, a fogadtatás pedig olyan szívélyes, hogy teljesen feltöltődve mentünk vissza Jókára, hiszen akkor már tudtuk, hol találunk otthonra. Az elmúlt év decemberében adtunk hálát azért, hogy 20 éve itt élhetünk és szolgálhatunk, s ezáltal az életünk számos kis kapoccsal összefonódhatott az itteni emberek életével. Az ajándékba kapott palástok azt szimbolizálják számunkra, hogy mi itt a helyünkön vagyunk, amíg az Úristen is így akarja.
Egyébként pedig magyarországiként
Zsigereimben hordozom édesapám határozottságát, édesanyám lelki alkatát, testvéreimmel napi szeretet-kapcsolatot ápolok – így rendszeresen megélem, hogy Isten összeköti az egymástól távol élőket is.
Mit adott a Garam mentén eltöltött több mint húsz év?
Sok mindent fel lehetne most sorolni, de a legfontosabb, hogy otthonra találtam itt, a Felvidéken.
Ez inspirált arra, hogy fényképeken keresztül is megmutathassam ezt a rengeteg szépséget; s csodálom, mennyi tehetséges és híres ember nőtt fel ezen a vidéken; egészen kivételesnek érzem ezt. Olykor azért kicsit bonyolult magyarként a Felvidéken élni, de vagyok annyira örök optimista, hogy igyekszem mindenben a fejlődés lehetőségét látni. Tetszik az is, hogy az itteni emberek nem panaszkodnak mindenért, hanem vesznek egy nagy levegőt és kitartóan megküzdenek a nehezebb helyzetekkel is.
nagyon szerteágazó szolgálatunk van, és mivel én elég örökmozgó vagyok, élvezem ezt a sok kihívást és feladatot.
A bölcsődealapítással óriási fába vágták a fejszéjüket. Néhány évnyi működés után hogyan látja az intézmény jelenét, jövőjét?
Amikor annak idején a férjemmel megálmodtuk ezt a bölcsődét, teljesen másban gondolkoztunk, mint ami végül létrejött, de úgy látom most, Isten akarata volt, hogy a magyar kormány támogatása által megmenthessük és élettel tölthessük meg a régi magyar gimnázium épületét.
Öröm számomra, hogy a bölcsődénkben nagyon lelkiismeretes munkatársaink vannak, akik szeretettel és szakértelemmel nevelik a ránk bízott kicsinyeket. Biztos vagyok abban, nekik is köszönhető, hogy második olyan évünket töltjük, amikor szinte teljes a gyermeklétszám.
S ha pénzügyileg nem is fog a gyülekezet meggazdagodni ebből az intézményből, lelkileg máris sokat gazdagodhattunk és erősödhettünk azáltal, hogy ilyen kicsi életeket bízott ránk az Úristen.
Jelenleg hány közösségben végez lelkészi szolgálatot?
Az elmúlt három évben több gyülekezetben is helyettes lelkészi szolgálatot végeztem, ez évtől ismét csak a zselízi körzetben (Zselíz, Sáró, Garammikola, Szódó) szolgálok, férjemmel együtt. A feszített tempó után jó végre kicsit megpihenni – s még így is akad munka bőven, de nagyon szeretem a hivatásomat, és örömmel végzem ezeket a szolgálatokat.
A régióban Ringató-foglalkozásokat is tart. Miért vonzó ez a tevékenység?
Ringató-foglalkozásvezetőként öt településen (Zselíz, Sáró, Nagysalló, Farnad és Nagyölved) tanítom a szülőket és legkisebbeket a Gróh Ilona által kidolgozott módszer alapján magyar örökségünkre: mondókáinkra, ölbéli játékainkra és gyermekdalokra.
Hálás vagyok a felvidéki Cseperedőnek, hogy munkatársuk lehetek, és támogatnak abban, hogy minél több felnőttnek és gyermeknek adhatom át magyar kultúránk csodálatos örökségét.
A zene és az ének milyen színtereken van jelen mindennapjaiban? Egyáltalán mi az ősélménye a zenével kapcsolatban?
Én nem létezem muzsika nélkül! Már kicsi gyermekként énekeltem, s felnövekedve hamar ki is derült, hogy különleges kapcsolatom van a zenével. Csodálatos tanáraim voltak, akik biztattak arra, hogy a színpadot válasszam hivatásomul, de addigra engem már az Úristen „rabul ejtett”, és úgy gondoltam egykor is, ma is: ezt az ajándékot, amit tőle kaptam, legjobban az ő szolgálatában tudom használni.
Így vezetem a templomi éneklést Zselízen, ezzel a hitvallással állok ki azok elé a gyülekezetek elé, amelyek meghívnak, hogy bizonyságot tegyek, így dalolok a Ringatókon és a szívügyem, az AZÉ zenekar egyik énekeseként is ez az egyetlen célom: reményt adni és Jézusra mutatni.
Kik azok a személyek, akik a leginkább inspirálták, inspirálják a hivatásában?
Hosszan lehetne sorolni, kik voltak és vannak hatással rám. Nincs konkrét példaképem, inkább olyan tulajdonságok másokban, amelyek erőt adnak és inspirálnak: a Bellai-ágról hozott szívósság és meg nem alkuvás, az Ürögdi-féle érzelmesség, a férjem türelme és kitartása, a gyermekeim művészi ambíciói… Nem tartom magam túl jó igehirdetőnek, így mindenki inspirál, aki bátrabban és bővebben tud szólni, mint én.
Szüleim példája lelkészi létemben nagyon erős, anyukám kedvességéből lenne még sok elsajátítani valóm… Énekesként Palya Bea és Floor Jansen az a két előadó, akik olyan hitelesen adják át a zenéjükön keresztül önmagukat, ahogyan én is szeretném.
Mi az, ami folyamatosan ösztönzi, hogy továbbra is helytálljon számos „szerepében”?
Még a teológián töltött évek elején „kaptam” egy igét, Jeremiás elhívástörténetén át engem is szólított az Úristen: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!” (Jer 1,7-8).
Ez erősít, motivál, ha gyengének érzem magam és terheket kell hordoznom, segít és biztat, ha elcsüggednék. A másik Kodály Zoltán útmutatása: „Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” S amikor mosolyomra mosollyal válaszolnak, tudom: átadtam azt az üzenetet, ami rám bízatott.
Megjelent a Magyar7 hetilap 15. számában.
