Gróf Teleki Pál, a nemzetiségek védelmezője

Az említett területgyarapodások után gróf Teleki Pál vált a nemzetiségi jogok élharcosává. A nevezett előbb vallás- és közoktatásügyi miniszterként, majd 1939. február 16-tól miniszterelnökként fáradozott a hazához visszacsatolt nem magyar nemzeti közösségek nemzetiségi és nyelvi jogainak nagyvonalú biztosítása érdekében. Több alkalommal is egyenesen a parlament fórumát használta fel a békés, a leginkább célravezető és barátságos nemzetiségi politika meghonosítására.

Teleki miniszterelnök a képviselőházban 1940. június 13-án elmondott beszédében például többek között azt fejtegette, hogy a társadalmat úgymond módszeresen nevelni kell a nemzetiségi problematika súlyának és jelentőségének átérzésére. Persze, az erre irányuló nevelőmunkának az élet minden területén meg kell nyilvánulnia. Ebben a vonatkozásban a sajtó, a rádió, valamint a civil egyesületi élet közreműködését is igénybe kell venni. A jogszabályok önmagukban nem elegendőek a kérdés megoldására, mivel azok sok esetben csak holt betűk maradnak.

– fejtegette Teleki idézett beszédében. „Ennek a tudata nélkül minden csak üres jogszabály marad és nem belső érzések kifejezése.” Különös nyomatékkal hívta fel arra is a figyelmet, hogy semmilyen közigazgatási, egyházi vagy tanügyi hatóságnak nincs joga bárkit is befolyásolni abban, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak vallja magát.

A miniszterelnök idézett parlamenti beszéde elhangzása után néhány nappal – július 2-án – a Magyar Élet Pártja, azaz a kormánypárt értekezletén is hasonló hangnemet ütött meg. Ebben a beszédében még szélesebb dimenziókban fejtette ki elképzeléseit a magyar hazában meghonosítani óhajtott nemzetiségi szolidaritásról. Szerinte igazságtalan és méltánytalan, hogy a hatályos magyar jogszabályok értelmében nemzetgyalázásnak minősül a magyar nemzeti becsület megsértése, de ha egy nem magyar nemzetiségűt sértenek meg népi-nemzeti érzésében, az csak becsületsértésnek minősül.

– jelentette be a kormányfő. „Az igazságügyminiszter úr már foglalkozik azzal, hogy az ilyen esetekben a minősítés szigorúbb legyen, mint a becsületsértésé, és ennek megfelelően szigorúbban büntessék, ha valakit nemzetiségi érzésében megsértenek.”

Teleki gróf arra is kitért idézett 1940. július 2-ai beszédében, hogy a belügyminiszter rendelete értelmében a nemzetiségileg vegyes vidékeken működő tisztviselőknek ezután nyelvvizsgát kell tenniük. Az idegen hangzású családi neveket viselőket „névmagyarosításokra” pedig semmi szín alatt nem szabad ösztönözni. Beszéde további részében a szülők szabad iskolaválasztási jogát hangsúlyozta.

A Magyar Királyi Honvédségen belül is a lehető legszigorúbban jártak el a nemzetiségi viszályok szítóival szemben. Maga a honvéd-vezérkar főnöke lépett fel ún. tiszti parancsban az esetleges ilyen megnyilvánulások ellen. Ennek értelmében az egyes magasabb parancsnokságok kimondottan utasították a csapatparancsnokokat: „kövessenek el mindent azért, hogy minél több tiszt, tiszthelyettes és tisztes sajátítsa el valamelyest a nemzetiségi katonák nyelvét.”

A honvédség hadműveleti osztálya egy időben még azzal is számolt, hogy a Magyar Királyi Honvédség keretein belül felállítanak egy kimondottan szlovák, valamint rutén zászlóaljat, az egyiket szlovák, a másikat rutén szolgálati nyelvvel. A szlovák zászlóalj székhelye Kassa, a ruténé Ungvár lett volna. 

A hadműveleti osztály elképzelései szerint ez úgymond alkalmas volna a szlovákok és a rutének megnyerésére, de kimondottan „propagandisztikus szempontból” is kívánatos lenne egy ilyen lépés megtétele. Sajnos, ez az elképzelés a hadsereg vezérkari főnökének elutasító magatartása miatt meghiúsult.

A korabeli Európában uralkodó viszonyokat és állapotokat tekintve – diktatúrák tobzódása, általános és kölcsönösen megnyilvánuló nemzeti türelmetlenség, 1939 szeptemberétől egy újabb világégés tragédiája – valóságos kuriózumnak minősül a magyar törvényhozás által elfogadott és 1941. április 24-én közzé tett 1941: V. tc. „a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről”. E törvény 1. paragrafusa kimondta:

Egy ilyen jellegű törvény szükségességét az azt még javaslatként 1940. július 23-án benyújtó Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter – Teleki miniszterelnök intenciói szerint – többek között a következő érveléssel indokolta: „Különösen időszerű ilyen jogszabály alkotása annálfogva, hogy az elszakított területek visszacsatolásával jelentős számú nemzetiségek kerültek vissza a Magyar Szent Korona főhatalma alá, és így az ország fontos érdekei fokozottabban megkövetelik, hogy az államalkotó magyar nép és az országban lakó nemzetiségek között a békés együttélés minél tökéletesebben biztosítassék. (…) A törvényjavaslat a büntetőjogi védelemnek a nemzetiségi érzület sértő cselekményekre kiterjesztésével azt a nevelő természetű célt is szolgálni kívánja, hogy a nemzetnek ugyanabban az államban egymással sorsközösségben élő fiai tartózkodjanak egymás lekicsinylésétől pusztán azért, mert különböző nyelvet beszélnek. A javaslatnak ilyen értelmű végső célja annak az egyetemes erkölcsi elvnek a megvalósítása, hogy senki se tarthassa magát kisebb értékűnek azért, mert egyik vagy másik nemzetiséghez tartozik.„

A tények és a korabeli viszonyok ismeretében egyértelműen leszögezhetjük, hogy a magyar kormányzati politika és társadalom az 1938–1945 közötti években őszintén kereste a történelmi megbékélés és kiegyezés járható útjait a visszatért területeken élő nem magyar nemzetiségekkel.

A felkorbácsolt nemzeti indulatok és a kétségkívül tapasztalható nemzetiségi villongások ellenére is – a lehetőségekhez mérten – igyekezett megteremteni ennek a folyamatnak a lélektani és a jogi feltételeit. Az 1945-ben bekövetkezett újabb történelmi sorsforduló azonban alapjaiban hiúsított meg minden ez irányú jószándékú próbálkozást. A háború végén felújított Csehszlovák Köztársaságban kezdetét vette a magyarság etnikai alapon eltervelt gátlástalan, kegyetlen és megalázó, ám „törvényes” alapokon nyugvó üldözése.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/39. számában.