Fülek és Losonc hazatérése
Az első bécsi döntéssel elérkezett a „magyar feltámadás hajnalhasadása”, és 1938. november 5-e és 10-e között hazatért a magyarlakta Felvidék, a Magyar Királyi Honvédség visszavette ezeréves jussunk egy részét. Sajnos akadnak, akik ma is úgy vélik, hogy a „magyar világ” zsákutca volt, pedig a hat esztendeig tartó kegyelmi idő szükségeltetett ahhoz, hogy a felvidéki magyarság megmaradjon szülőföldjén.
1938. november 9-én kora délután Fülek előtt „kerékpárosok, huszárok, tüzérek, páncélosok hosszú sora foglalta el az országutat”. A vitéz lófő dálnoki Miklós Béla ezredes parancsnoksága alatti kecskeméti 2. lovasdandár részei készülődtek a bevonulásra. Fogadtatásukról idézzük az MTI-t:
„Az ezrekre menő lakosság az elővédeket is hatalmas ujjongással fogadta, de a lelkesedés tetőpontját érte el, amikor a csapatok zöme beérkezett. A díszkapunál Csaba József a Magyar Nemzeti Tanács nevében üdvözölte a honvédeket, utána pedig Molnár Kató virágcsokrot nyújtott át a vezénylő ezredesnek. A bevonulás után a város főterén ünnepély volt az 54 füleki hősi halott emlékműve előtt. Elsőnek a község elöljárósága nevében Kovács József községi bíró üdvözölte a magyarokat – tudósított az MTI –, majd Sebestyén Bözsi szavalt. A füleki frontharcosok nevében Kalmár János félkarú hadirokkant mondott megrázó beszédet, majd Schuster Béla a magyar munkásság üdvözletét tolmácsolta; a magyar ifjúság nevében Együd József, a cserkészek nevében pedig Horváth László beszélt. Az üdvözlésekre Miklós ezredes válaszolt rövid, katonás beszéddel. A közönség végül a Himnuszt énekelte el.” Fülek e napon kapott országzászlót, amelynek átadása is bekerült a hírekbe: „Óriási lelkesedés köszöntötte azt a küldöttséget, amely a Fülek számára adományozott Országzászlót hozta.
A fülekiek már titokban piros, fehér, zöldre festett rudat készítettek az Országzászló számára és ma reggel az eldugva tartott zászlórudat fel is állították, úgy, hogy pár pillanat alatt fent lengett az Így volt, így lesz! feliratú országzászló az árbócon. Szem nem maradt szárazon ennél a jelenetnél. A honvédcsapatok az ünnepély után folytatták útjukat és a mai napra kijelölt terület többi részét is megszállották.”
1938. november 10. „Losonc városa csütörtökön örömmámorban úszott, Nemcsak a város lakossága, hanem a környékbeli falvak népe is összegyűlt, hogy Losonc falai között üdvözölhesse a magyar honvédeket. Mikor az utolsó cseh járőr, a délelőtt folyamán elhagyta a várost, mindenhonnan előkerültek a nemzeti színű zászlók, kokárdák és a rengeteg virág, amellyel a bevonuló csapatoknak kedveskedtek. Az ünneplők sokaságának egy része kivonult a város határába, az Ipoly hídjához, hogy elsőknek köszönthesse a húsz éve nem látott magyar csapatokat.”
Miután a cseh parlamenter átadta a várost, a budapesti 1. vegyesdandár (később: I. hadtest) élén vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos altábornagy lovagolt be Losoncra. A Füleki út és a Kossuth Lajos utca kereszteződésénél felállított diadalkapunál Hász Lajos, az Egyesült Magyar Párt helyi elnöke mondott beszédet, majd Tóth Kálmán nyugállományú ezredes. Szilassy Eszter „szívből jövő szavak kíséretében” nyújtott át virágcsokrot a tábornoknak.
Szónoklatát így zárta: „Altábornagy úr meghozta nekünk a szabadságot. Ezért cserébe csak húszéves megpróbáltatásunk egyetlen erkölcsi értékét nyújthatjuk: a mi hűséges, mindennapon megerősödött nemzeti öntudatunkat. Ezt kívánjuk a magyar haza oltárán áldozatul hozni, ezzel kívánjuk a magyar nemzetet szolgálni. Isten bennünket úgy segéljen.”
Az ünnepély végén felcsendült a Himnusz és a csapatok díszmenetben vonultak el. A Magyar Rádiónak ekkor nyilatkozott megindultan Nagy altábornagy: „Igaz szeretettel köszöntöm a rádió hallgatóságát és csak annyit mondhatok, hogy ilyen felemelő érzésben életemben soha nem volt részem és erre örökké visszaemlékezem.”
Nemes eszenyi Eszenyi László gyalogos főhadnagy meghatottan számolt be losonci élményeiről: „Végre ránk is sor került: a (budapesti) 15. gyalogezred egy mámorosan szép őszi napon bevonult Losoncra, amely 18 évig a Lučenec nevet viselte. (…)
Régi és új indulókat játszó zenekarunk mögött léptetett (vitéz szilasi és pilisi) Szilassy Iván (ezredes), aki délceg alakjával pompás látványt nyújtott. (…) Mögöttünk a gyalogos- és tüzéregységek porba vesző, hosszú oszlopa. Nehezen tudom ma is felindulás nélkül emlékezetembe idézni azt a felemelő érzést, ami elfogott, amikor lovammal áthaladtam az Ipoly hídján. Losonc egy ugrásra feküdt Balassagyarmattól, ahol gyerekkoromat töltöttem, de én oda most jutottam el először.
A nemrégiben még Masarykról elnevezett úton menetelünk, ahol frissen felrakott utcatáblák jelezték, hogy azt a mai naptól kezdve ismét Rákóczi útnak fogják nevezni. A dobütésekre meg-megugró lovainkon gyönyörködtettük a várost zsúfolásig megtöltő magyar testvéreket, akiknek fel-feltörő éljenzése kísért a város szívében lévő Búza térre.
Egy takaros menyecske odaugrott lovam mellé szép, színes virágkoszorúval, és azt a nyakamba próbálta akasztani. A váratlan és hirtelen mozdulattól a szegény állat megbokrosodott, nagy nehezen lecsillapítom, és így végül is a virágfüzér a nyakamba, csókja pedig az arcomra kerül. Nagy tapsot kapunk a körülállóktól.
Nagy Vilmos dandárparancsnokunk válaszolt röviden, katonásan, meghatóan és meghatódottan. Lelkészek és a közeli falvak küldöttségeinek vezetői mondták el nemegyszer sírásba csukló köszöntésüket. Az idő már két óra felé járt, de az egész teret sűrűn betöltő tömegből senki se mozdult. A beszédek alatt szavalókórusszerűen hangzott fel hol itt, hol ott: Éljen Horthy!, Duce, duce!, Éljen a magyar honvédség! Legjobb emlékezetem szerint azonban egyszer sem éltették Hitlert.
A valamennyiünk lelkét megülő eufóriában aligha jutott valakinek is eszébe, hogy az eredeti megállapodástól eltérően a döntést Bécsben nem négy, hanem csak két nagyhatalom képviselői hozták, és így nemcsak a két nyugati ország – Anglia és Franciaország – jóváhagyását nélkülözzük, hanem lekötelezettjeivé váltunk két diktátornak. Ez akkor legfeljebb jelentéktelen szépséghibának tűnt, de később súlyos következményeket zúdított népünkre. Akkor azonban az érzelmektől túlfűtött napokban evvel senki sem törődött.”
Megjelent a MAGYAR7 45. számában.
