Ferdinánd
Egyszer csak ott termett valahonnét a kórház főbejáratánál. Majdcsak nem befeküdt az ajtóba. A betegek alig tudtak mellette bejutni az épületbe. Szinte át kellett lépni. Aztán egy dühös, magából kikelt érkező jól belerúgott. Ő pedig átette „székhelyét” a nagy üvegajtó sarkába. Ott már nem volt útban. Attól fogva onnét kémlelte a betegforgalmat. A beérkezőkre néha még pillantást sem vetett. Ám a távozókat alaposan átvizslatta a szemével. Mintha csak húzta volna a strigulákat magában, megint kiment egy beteg …
A kórház személyzete megkedvelte a fekete szőrmókot. Habár tudták, hogy kutyának nincs keresnivalója az épületnél, etették, itatták, néha meg-megsimogatták. Ő pedig hálásan tekintett rájuk, egy két farkcsóválással jelezve, jólesik neki a gondoskodás. Az egyes osztályokon komoly tereferéket folytattak a nővérkék és orvosok arról, vajon milyen kutyafajták keveréke lehet. A legtöbben dog és labrador szülőkre „gyanakodtak”. Kicsit arisztokrata kinézete van… De vajon miért van itt? Egész nap jóformán csak feküdt, mintha várakozott volna. Csak estefelé, mikor megcsappant a forgalom, tett néhány kört a kórházudvaron, utána újból visszafeküdt a helyére, a nagy üvegajtó sarkába.
Teltek a napok, sőt a hetek. A fekete kutya nem tágított. A szokott helyén feküdt. Soha nem ugatott meg senkit. Igyekezett láthatatlan maradni, semmi fennakadást nem okozni. A kifelé menő forgalmat továbbra is sokkal élénkebben figyelte, mint a bemenőt.
Szófogadó fajta lehet, gondolták a kórházi dolgozók, sose akart bemenni az épületbe. Kinti kutyának tűnik… Van valami szomorúság az okos tekintetében…
A kórházi kutya híre az igazgatóságra is eljutott, ahol persze azonnali intézkedést helyeztek kilátásba. Mennie kell! A kutyabarát titkárnő annyit el tudott érni a vezetőségnél, hogy adjanak még pár napot, hátha jelentkezik a gazda. Ne hívják még az állatmentőket! Különben is, a légynek sem árt. Szép, ápolt kutya, egészségesnek látszik. Az egyik doktor úr már fontolgatja, hogy hazavaviszi…
Egy szép kora nyári napon szürke autó állt meg, nem messze a bejárattól. A vezetője nem szállt ki belőle, telefonozott. A kutya alaposan szemügyre vette a járgányt. Ismerősnek tűnt…
Néhány perc múlva, ki tudja az elmúlt hetekben már hányadszor, ismét kinyílt a kórház bejárati ajtaja. A fekete kutya azonnal felállt és a másodperc tört része alatt az ajtóban termett. Jólnevelt ebként nem ugrott rá a kiérkezőre, talán mert észrevette, hogy botra támaszkodik és nehézkesen jár. Csak azt tette, amit mindig szokott. Fejét egyenesen a férfi szabad keze alá rakta. Itt vagyok, édes gazdám! Látod, én sosem hagylak el?
„Ferdinánd, Ferdikém, mit keresel itt? Te vagy az a kutya, amiről az egész kórház beszél?” – szólalt meg könnyeivel küszködve az idős férfi. Szomszédasszonya nem mondta, hogy eltűnt volna otthonról… Talán nem akarta, hogy még ez is fájjon neki. Szenvedett eleget az elmúlt hetekben, még élet-halál harcot is vívott. De mostantól napról napra jobb lesz.
Addigra a szürke autóból is kiszállt a férfi, a fiúgyermek és édesapja segítségére sietett. Messzi városban lakik, eddig csak telefonon kommunikáltak. De most néhány hétre hazajött, hogy segítsen neki a lábadozásban. A fekete kutya őt is kitörő örömmel üdvözölte.
A kórházi ablakokból addigra már sokan nézték, ahogy a két férfi és a kutya, tisztességes nevén Ferdinánd, lassacskán a kocsihoz ballag. Voltak, akik néhány könnycseppet is elmorzsoltak. Látták, hogy végig a kutya fején nyugodott az idős férfi keze. Biztos nem volt szabályszerű, de még az anyósülés alá is bepréselte magát, hogy gazdája közvetlen közelében lehessen. Nem hiába várt. Akit a világon a legjobban szeretett, most újra itt van. Neki pedig ennél több nem is kell.
