Esterházy: „A helytállás nemzete vagyunk”
1944 őszén Közép-Szlovákiában heveny partizánháború és több hétig tartó kormányellenes zendülés zajlott, amelynek elfojtása csak német csapatok igénybevételével volt lehetséges. Szlovákiában ekkor már tökéletes volt a politikai káosz. A szlovák társadalom jelentős része abban a tudatban várta a háború végét, hogy államiságuk megszűnése csak idő kérdése, mivel már elhatározott tény az 1939 márciusában szertefoszlott Csehszlovák Köztársaság felújítása.

Azt pedig szinte mindenki biztosra vette – magyarok és nem magyarok egyaránt –, hogy a csehszlovák államiság felújításával párhuzamosan Magyarország kénytelen lesz lemondani az 1938 novemberében, valamint 1939 márciusában visszaszerzett felvidéki területeiről.
A szlovákok dédelgetett vágya – az 1938-ban elvesztett „déli területek” visszaszerzése tehát nem Hitler akaratából, hanem a Hitler ellenes koalíció jóvoltából fog bekövetkezni.
Ilyen körülmények között vajon volt-e menekvés Magyarország és általában a magyarság számára? Az 1942-től a háborúból való kilépés lehetőségeit mérlegelő Magyarország 1944 szeptemberére már oda jutott, hogy – az angolszász hatalmak érdektelensége folytán – a Szovjetunió felé volt kénytelen tenni egy kétségbeesett kísérletet a háborúból való kiválásra. A kormányzó rosszul előkészített és balszerencsésen végrehajtott fegyverszüneti felhívása azonban 1944. október 15-én kudarcba fulladt. Ezt követte a németek drasztikus beavatkozása a formálisan még szuverén magyar állam belügyeibe és politikai rendszerébe. Horthy Miklós kormányzót eltávolították államfői méltóságából, a politikai hatalmat pedig átadták Szálasi Ferencnek és az általa vezetett Nyilaskeresztes Pártnak. Ez a fordulat egyebek mellett egyúttal azt is jelentette, hogy
Esterházy János és a nemzetiszocialista ideológiával nyíltan szembehelyezkedő Magyar Párt ettől kezdve már nem számolhatott az új budapesti kormányzat támogatásával.
A magyarországi kiugrási kísérlet elvetélése, valamint a szlovákiai partizánháború és felkelés felszámolása után a szlovákiai magyarság teljesen reménytelen helyzetbe került. A hadi helyzet katasztrofálissá vált, elvégre a Vörös Hadsereg már mélyen bent volt a Kárpát-medencében, és Magyarország, valamint Szlovákia területén nyomult előre. Mindeközben Budapesten Szálasi Nyilaskeresztes Pártja, Pozsonyban pedig a németek által irányított szlovák vezetés gyakorolta a hatalmat. Esterházy azonnal persona non grata lett az új budapesti hatalom szemében – Pozsonyban kezdetektől fogva az volt –, de a Magyar Párt soraiban is kezdte emelgetni a fejét egy-két német- és nyilasbarát szélkakas.
Ebben az áldatlan helyzetben vajon milyen feladat – jobban mondva kötelesség – hárulhatott Esterházy grófra, a szlovákiai magyar család vezetőjére, védelmezőjére és vigasztalójára?
A magyar politikus a Magyar Hírlap 1944. október 29-ei számában vezércikkben szólította meg a reményét vesztett szlovákiai magyarságot. Szózatának komoly üzenete volt minden magyarhoz a Kárpát-hazában: meghirdette a „helytállás parancsát”.
„A mai végzetesen súlyos időkben úgy érzem, szólnom kell Hozzátok szlovákiai magyar Testvéreim” – fordult először is legközelebbi nemzettestvérei felé a pártvezér a teljes káosz és reménytelenség közepette. „A végsőkig leszűkített életünknek úgyszólván egyetlen állandó megnyilvánulási fórumában, a derék Magyar Hírlap hasábjain jut el Hozzátok szavam, most, hogy a történelem egyik legádázabb erőpróbája során ismét a magyar lét és nemlét kérdése a tét. (…) Tragikus magyar sors – mondjuk és révedező tekintetünk a magyar történelem könnyesen dicsérő lapjaira téved.” A továbbiakban Esterházy felhívta a „család” figyelmét a következőkre:
Nem mondta ki egyértelműen, de szavaiból érezni lehetett: nemzetünk most is elbukik. Ehhez azonban mindjárt hozzáfűzte a következőket: „Nemzetek értékét nem a vesztett csatákkal és háborúkkal mérik, hanem, hogy a nemzet egyeteme mit ér, hogyan érez, hogyan gondolkodik, mit adott az emberiségnek, hogyan él s ha kell, hogyan tud meghalni. A nemzeti nagyság és érték záloga mindig a nemzeti szellem és jellem nemességében van.”
És mind ebből vajon mi következik a szlovákiai magyarok számára?
Vezércikkének zárógondolatai már nem is csak a kis szlovákiai magyar nemzettöredékhez szóltak, hanem szinte a Kárpát-haza valamennyi magyarjához: „Vezetőd, sorstársad, igaz testvéred szól most Hozzád e történelmi órákban, és mindig nemesen gondolkodó lelkedet keresi. Tudjuk mindannyian, hogy felesleges a sok beszéd. Ismerjük és értjük egymást. A jövő sok mindent hozhat. Kínt, vért és szenvedést. Elpusztulhat minden a földön. Elpusztulhatnak házaink és templomaink, de nem pusztulhat el a lélek, a nemzet lelke és géniusza. Azt nem lehet kiirtani, kibombázni, gúzsba kötni, eltiporni soha. A nemzet géniusza megszólal bennem, Benned, mindnyájunkban és istenfélő áhítattal zúgja, viharozza az örök igét: Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned, halnod kell.”
Esterházy János kezdetektől fogva világosan látta, hogy a háború – bármilyen eredménnyel végződjék is – katasztrófát jelent a magyarság számára. Elvégre két ördögi rendszer vívja élet-halál harcát Közép-Európáért és az egész világért: a nemzetiszocialista pángermanizmus, valamint a kommunista pánszlávizmus. Leegyszerűsítve a képletet: Hitler és Sztálin.
Ez azt jelenti – fogalmazott 1944 őszén egy baráti beszélgetés alkalmával Esterházy János –, hogy a Sátán vagy Belzebub között kell választanunk, de ha nem is választunk, valamelyik szörnyeteg mindenképpen felfal bennünket.
Ilyen helyzetben lehetetlen igazán jó döntéseket hozni. Éppen csak rögtönözni lehet – kell is –, az éppen szükségesnek tűnő pillanatnyi viszonyok figyelembevételével. Így cselekedett Esterházy gróf is, amikor 1944. november 1-jével beszüntette a Magyar Hírlap megjelenését. Tettét az motiválta, hogy lapja ne kényszerüljön a nyilas, illetve a nemzetiszocialista eszmék szószólójává válni. Arra ugyanis gondolni sem lehetett, hogy az adott politikai viszonyok között a lap továbbra is el nem kötelezett, semleges álláspontot képviseljen.
A Magyar Hírlap a következő megható szavakkal búcsúzott el olvasóitól:
A „hasáb szomszédságában” a magyarországi nyilas világról volt olvasható tájékoztató. Ez a cseles eljárás mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy mi a lap megszűnésének oka.
Megjelent a Magyar7 hetilap 8. számában.