Életek a hátsó szobákban: a cselédek kora
A minap újra a kezembe került Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye. Ahogy újra olvastam – már nem kötelező olvasmányként – egyre inkább magával ragadott a cselédek világa. Miközben a regény sorai között haladtam, eszembe jutott, hogy a cselédség nemcsak egy társadalmi státusz volt, hanem valódi emberek sorsa, akik egy egész életet áldoztak fel a háttérben, gyakran elfeledve, elnyomva.
A magyar cselédség története egy olyan társadalmi jelenség, amely a 19. és 20. század fordulóján kezdett igazán körvonalazódni, és sokkal többről szólt, mint egyszerű háztartási munkáról. A cseléd, bár sokszor háttérbe szorult, valójában az egész társadalom dinamikájának egy sötét, elfeledett alkotóeleme volt. A faluról városba kerülő fiatal lányok történetei, a szigorú családi hierarchiák és a munkával kevert megaláztatások mind-mind egy olyan életet mutatnak be, amely ma már csak a történelemkönyvekben él tovább – vagy ott is inkább csak elhalványul.
Maga a cseléd szó valószínűleg szláv eredetű, és olyan személyekre utalt, akik a gazda háztartásában éltek, és különféle munkákat végeztek. Az idők során azonban mindez bonyolultabbá vált. A cseléd nemcsak a ház körüli apróbb munkákra szorítkozott, hanem egy egész életszemléletet jelentett, egy olyan hierarchikus világot, ahol a gazda és szolga között éles vonalak húzódtak.
A cseléd sorsa, különösen a városi polgári családoknál, nemcsak munkát jelentett, hanem olyan élettani és lelki terheket is, amelyekről ma már kevesen beszélnek. A fizikai munka mellett a cseléd napjai sokszor egyfajta folyamatos alávetettségben teltek. Minden reggel korán keltek, hogy begyújtsanak, reggelit készítsenek, takarítsanak, s a nap végén, amikor már mindenki nyugovóra tért, ők még a kimosott ruhákat hajtogatták és a konyhát tisztogatták.
Szabó István Andor illemtankönyvében ezt írja:
Ezek az egyszerűnek tűnő, de valójában életformát meghatározó elvek azt is tükrözik, hogy a cselédek egy része még a legkisebb elismerésért is könyörögni kényszerült, hiszen a magánéletük a munkaadók kezében volt, akik akár a legkisebb hibáért is megalázták őket. A szabadidő, a tisztálkodás, a pihenés mind olyan luxuscikkek voltak, amelyek a munkaadó kegyelmességétől függtek.
A cselédek története szomorú, ugyanakkor érthető módon egy egész társadalom szegénységének és kiszolgáltatottságának történetét is tükrözi. Miért választották mégis ezt a sorsot? Egy-egy kelengye összegyűjtése, a „szép jövő” reménye, hogy egyszer férjhez mennek és elhagyják a munkát, mind-mind olyan apró reményfoszlányok, amelyek azonban könnyen hamuvá váltak.
A legszomorúbb talán az egészben, hogy sokan, miután végleg elszegődtek a városba, már nem is tértek vissza a falujukba, ahonnan útnak indultak. A cseléd, miután belépett a nagyváros polgári világába, szinte mindent elveszített, ami a régi életét jelentette.
És bár a cselédség 1945 után véget ért, az öröksége még ma is ott él a városok apró elékhelyeiben. Pozsonyban például a régi polgári lakások egyes szobái – javarészt a konyha mellett – amelyek egykor cselédszobaként szolgáltak, ma már más funkciót töltenek be, de a régi falak között még ott élnek az elfeledett életek, a megaláztatott, de mégis keményen dolgozó lányok emlékei.
