Döntő csaták: Wilkommenskultur középkori módra
A jarmúki győzelem után az arab harcosok tovább nyomultak, újabb és újabb területeket hódoltatva. A nyolcadik század elejére a Földközi-tenger észak-afrikai partvidéke, Ceuta kivételével, a kezükben volt. Julianus gróf, valószínűleg a vizigót királyok nevében, irányította a napjainkban Spanyolországhoz tartozó kikötővárost. A vizigótok királyságának végét Hispániában Tarik berber harcosai okozták.
Az arabok a számukra legszerencsésebb pillanatban érkeztek, a vizigót államot belső viszályok sújtották. A hatalmi harcokba Julianus, a ceutai várúr is bekapcsolódott, aki úgy gondolta, jó ötlet az arabokkal szövetkezni. Hajóit a rendelkezésükre bocsátotta, így aztán 711-ben Tarik ibn-Zijád partra is szállt a Vizigót Királyság déli csücskén.
A rabszolgából lett hadvezér, 15 ezres seregével legyőzte a belső megosztottsággal küszködő vizigótokat, ezzel ki is törölve őket a történelem lapjairól.
Az utolsó nyugati gót király, Roderich fel is került az Ommajád dinasztiából származó, I. al-Valid dicsőségfalára, mint a legyőzött ellenfelek egyike. A muszlim harcosok Gibraltárról, azaz Tárik sziklájától indulva eltörölte a nyugati gótok államát, a félsziget egészen a Pireneusokig az uralmuk alá került. Pár évvel később már Gallia ellen indítottak támadást, évről évre portyázó seregek indultak a Pireneusokon túlra, melyek hamarosan – Aquitania mellett – a mai Provence-t és Burgundiát is rendszeresen végigrabolták.
A további terjeszkedésüket, sőt egyes történészi vélekedések szerint az egész kereszténység vesztét, Martell Károly poitiers-i győzelme állította meg. Az utókortól e győzelemért kapta meg a Martell – kalapács nevet.
Róma egykori birodalmának nyugati részén különféle barbár királyságok jöttek létre, ezek közül a legismertebb a frankok állama volt. A germán eredetű frankok, miután átlépték a Rajna folyó vonalát, Gallia északi vidékén telepedtek le. A törzsi keretekből Klodvig szervezett egy államot, felvette a kereszténységet, ezzel megszerezte az egyház támogatását. A frankok hódításait az ütőképes hadsereg tette lehetővé. Gyalogságuk védőfegyverzete a kerek vagy csepp alakú pajzs, a fém-, illetve bőrsisak, valamint a bőrkabátra varrt pikkelypáncél és páncéling volt. A támadófegyvereik hajítódárda, horgas hegyű lándzsa és hajítófejsze. Lovasságuk, bár csekélyke volt, gyakorlatilag nehézlovasságként funkcionált. A ló használata a harcos vagyoni helyzetétől függött, ezért is voltak kevesen.
Tours-i Szent Gergely frank író, a következőképpen mesélte el Klodvig megtérését:
Klodvig halála után, frank szokás szerint négy fia közt négy felé osztották az országot, akik tovább folytatták apjuk hódításait. Fokozatosan a Frank Királyság lett Európa legnagyobb állama. Ez a „demokratikus” utódlási, öröklési rendszer rengeteg problémát szült. Az utódok ugyanis egymással is harcban álltak, és a marakodó uralkodók általában nem természetes halállal távoztak az örökkévalóságba. A trónok harcában a királynék is fontos szereplőkké váltak – mérget kevertek, ha kellett orvgyilkost fogadtak. A VII. század közepén a tényleges hatalom már nem az uralkodók kezében volt. Fokozatosan a majordomusok, az udvarnagyok lettek a hatalom tényleges birtokosai, a hadsereg irányítói. Hatalmuk a családon beül öröklődött, és ők kezdtek el vetélkedni az egész frank birodalom feletti uralomért. A helyzetet jól jellemezte Einhard, Nagy Károly udvari történetírója, a császár kegyeltje és bizalmasa. „…valójában (a királynak) már régtől fogva nem volt semmi hatalma, és a puszta királyi címen kívül semmi más tekintetben nem volt tündöklő jelenség, mert az államkincstár és az államhatalom a palotanagyok kezében volt, akiket majordomusoknak (maiores domus) neveztek, és akiknek személyében a birodalom feletti legfőbb hatalom egyesült. A királynak nem maradt más hátra, mint hogy csupán a királyi névvel megelégedve, hosszú hajjal, lecsüngő szakállal üljön a trónon és úgy tegyen, mintha csakugyan ő volna az uralkodó, meghallgassa a mindenünnen érkező követeket és távoztukkor közölje velük látszatra önálló elhatározását, valójában azt, amire kioktatták, vagy éppen amit megparancsoltak neki.”
714-ben lett majordomusszá Martel Károly, aki apja, II. Pippin halála után kapta meg a címet.
Ő nézett tehát farkasszemet, valahol Tours és Poitiers között a Loire folyó közelében, az andalúziai emír, Abdul Rahman al-Ghafiqi seregeivel. Hat napon keresztül álltak egymással szemben, 732. október 10-én azonban már támadnia kellett al-Ghafiqinek. Serege élelme fogytán volt, beköszöntött az ősz, amit a Próféta harcosai annyira nem kedveltek. A főleg lovasokból (nagyobbrészt könnyűlovasok) és tevésekből álló arab sereg vezetője úgy vélte, fölényben harcolhat a zömmel gyalogosokból álló frankok ellen, ezért bátran vállalta az összecsapást. Az arab lovasság támadása a nap folyamán többször megtört a frank gyalogosok ércfalán. A frank gyalogokat a szárnyon a páncélos lovasok fedezték. A frankok áthatolhatatlan falat formáltak pajzsaikból és egy korabeli tudósítás szerint „úgy állták a rohamokat, mint egy jégfal”.
Az arabok körében nagy zavart okozott a hír, miszerint egyes frank egységek betörtek a táborukba és veszélyben a zsákmány.
A felbomló egységeket maga a fővezér, al-Ghafiqi próbálta meg rendre utasítani, azonban váratlanul frank harcosok gyűrűjébe keveredett, akik azonnal végeztek vele. Ezt látva az arabok a táboruk védelmébe vonultak vissza, majd az éj leple alatt elhagyták a csatateret. Másnap az ellenség eltűnését látva Károly csapdát sejtett, és csapatai a helyükön maradtak. A csata elején, a különböző források ellentmondásai ellenére, nagyjából két egyforma létszámú haderő állt egymással szemben, de a csata végén 8-10 ezer arab harcos maradt holtan, míg a frankok mindössze 1500 embert vesztettek.
Ebben az időben kezdett kialakulni a nehézlovasként harcoló nemesi réteg, a lovagok csoportja. Károly birtokot adományozott a szabad frankoknak, aki ennek fejében katonáskodással tartoztak, belőlük lettek a nehézlovasok. Az európai lovagkor nyitányán vagyunk.
Fredegar krónikája így számolt be a csatáról: „Ki is vonultak (a szaracénok) Abdirama nevű királyuk vezetése alatt, átkeltek a Geronna (Garonne) folyón és eljutottak Burdigala (Bordeaux) városáig. Az itteni templomok elhamvasztása és a lakosság legyilkolása után továbbhatoltak egészen a pectavusok városáig (Poitiers-ig). Itt felgyújtották Szent Hilarius bazilikáját – elmondani is fájdalom –, majd a boldogságos Martinus otthonának (Tours-nak) feldúlására indultak. Károly fejedelem bátran felsorakoztatta ellenük seregét és fegyverrel szállt velük szembe. Krisztus segítésével ledöntötte sátraikat, megvívta a véres ütközetet, leterítette és megölte királyukat Abdiramát, seregét legázolta, úgy, hogy győztesen maradt a csatatéren. Ilyen fényes diadalt aratott ellenségei felett…”
