Döntő csaták: Marathón
Az első részben azon kevés háborúk egyikéről lesz szó, amelyikre még általános iskolás korunkból is emlékezhetünk. A görög-perzsa konfliktusban a perzsák, többszöri próbálkozásuk dacára sem tudták megtörni a poliszok lakóit. Athén és Spárta harcosai mindannyiszor visszaverték előbb Dareiosz, majd Xerxész seregeit. Az első perzsa támadást még a természet erői, vagy talán Posszeidón dühe fékezte meg, a perzsa flotta hullámsírba került. Két évvel később, Kr.e. 490-ben azonban már összecsaptak Hellász és I. Dareiosz király katonái Marathónnál.
A Kr. e. 6. század végére a Földközi-tenger keletei partvidékéig ért a perzsa birodalom. A perzsák felügyelték a tengerszorosokat (a Boszporuszt és a Dardanellákat), illetve elfoglalták a mai Bulgária területén lévő Thrákiát is. Ekkor találták szemben magukat a Balkán-félsziget déli csücskén levő görög városállamokkal. Athén és Spárta volt a két legkeményebb dió, a már említett első támadás után, amelyet Dareiosz veje vezetett, két évvel később már Athén volt a célpont.
Az inváziós hadsereg Marathónnál szállt partra, Datisz és Artaphernész vezetésével.
Hérodotosz szerint a perzsa flotta 600 hajóból állt, ismerve azonban a történelemírás atyjának fura viszonyát a pontos adatokhoz, a korszakkal foglalkozó történészek inkább 300 körüli perzsa hajóról, és mintegy 20-25 ezer fős seregről beszélnek. Athénban arra számítottak, hogy egy a városhoz közeli öbölbe érkezik majd az ellenség, a perzsák viszont Marathónt választották, mert a síkság igen kedvező adottságokkal bírt egy lovassággal rendelkező hadsereg számára.
Athénban összeült a népgyűlés (az ekklészia) a partraszállás hírére: ellenállni-e, és ha igen. hogyan. Miltiádész javaslatára úgy határoztak, felveszik a harcot.
A mintegy 11 ezer görög harcos, 10 ezer athéni és ezren a szövetséges Plataiai városából, úgy vette fel hadállásait, hogy elzárják az Athén felé vezető utakat. A perzsák velük szemben a síkság északkeleti oldalán álltak fel, nem messze a tengerpart mentén húzódó úgynevezett Nagy mocsaraktól.
A két sereg teljesen különbözött egymástól, a perzsák lovas és gyalogos íjászokkal rendelkeztek, éppen ezért nem is erőltették a közelharcot. A görög sereg viszont hoplitákból, azaz nehézfegyverzetű gyalogosokból állt. Bronz sisak orr- és arcvédővel, mellvért, lábszárvédő és kerek bronzpajzs. Fegyvereik egy rövid kard, és egy körülbelül három méter hosszú lándzsa. Speciális harci alakzatuk a falanx volt.
Az athéni sereget tíz stratégosz, azaz hadvezér vezette, akiket a népgyűlés megszavazott. A vezérek a táborverés után eldöntötték, hogy lemondanak vezéri napjukról Miltiádész javára, az volt ugyanis a gyakorlat, hogy mindegyik stratégosznak volt egy napja, amikor ő parancsolt az egész seregnek. A legfőbb hadügyi irányító, az arkhón polemarkhosz pedig hallgatott Miltiádészra, aki a minél hamarábbi csata mellett tört lándzsát.
Ő azonnal munkához látott, elsőként a katonákkal egy fából készített sáncot építettek a görög vonalak elé, kivédendő az esetleges perzsa lovasrohamokat. Pár napig a két fél farkasszemet nézett egymással, mígnem az egyik éjjel, napfelkelte előtt néhány, a perzsa seregben nem önszántából szolgáló, kis-ázsiai görög a sáncokhoz osont. Közölték a perzsa lovasság elvonult a táborból. Olyan vélekedések is vannak, hogy a lovasság jelen volt, csak az itatás elhúzódása miatt a gyalogság előtt foglaltak állást, de nem voltak harcra készek. Illetve az is felmerült, hogy a perzsa lovasokat behajózták, hogy Athén elfoglalására induljanak.
Miltiádész nem sokat morfondírozott, rögtön cselekedett, a hellének csatasorba álltak. A görög sereg arcvonala ugyanolyan hosszú volt, mint a perzsáké, bár létszámhátrányuk miatt a sereg közepén lévő falanx eléggé vékonyra sikeredett. Futólépésben indultak az ellenség felé, hogy minél hamarább kikerüljenek a nyilak hatóköréből és felvehessék a közelharcot. Véres küzdelem kezdődött, a görög közép hátrálni kényszerült, de a szárnyakon győztek a hellének, és rátörtek a középen küzdő perzsákra. Azok két tűz közé kerülve, bár vitézül küzdöttek, végül meghátráltak. A csata görög győzelemmel végződött. Az elesett athéniak hamvait urnákba helyezték, föléjük egy dombot emeltek, tetején egy márványtáblával, melyre felírták a 192 elesett athéni hős nevét.
A csata nevét örökre ismertté tette egy legenda, mely szerint a csata után egy hírnök futott Athénba, csak annyit bírt mondani, hogy „Győztünk”, majd a kimerültségtől meghalt.
Ezzel akarták megelőzni, hogy Athénban a perzsabarát oldal esetleg megnyissa kapuit a perzsa hajók katonái előtt. Ennek az eseménynek állít örök emléket a maratoni futás. Valójában az történt, hogy Miltiádész serege a csata után szinte azonnal indult is Athénba, megakadályozandó a perzsa partraszállást.
Számítások szerint a sereg a visszautat 8-9 óra alatt tehette meg. A perzsák hajóik fedélzetéről látták a görög fegyvereseket, és inkább visszafordultak.
A spártaiak végül állták a szavukat, az ünnep letelte után erőltetett menetben indultak meg Athén felé. A csata másnapján meg is érkeztek. A görögök számára ez egy óriási diadal volt, míg a perzsákat nem rázta meg különösebben a messzi tengerparton elszenvedett vereség. Tíz évvel később azonban már sokkal komolyabb terveket dédelgetve tértek vissza...
