Döntő csaták: Jönnek a tankok!
Százhat éve, 1916. július 1-én kezdődött el a világtörténelem egyik legnagyobb, és az első világháború legvéresebb összecsapása, a Somme-i csata. Öt hónapon keresztül, egészen november közepéig tartott a küzdelem, különösebb eredmény nélkül, több mint egymillió(!) emberélet árán.
A somme-i támadás célja a verduni harcokban vérző antant erők tehermentesítése volt. Már 1915 decembere óta tervezték a brit és francia stratégák a nagy nyugati offenzívát, de Joseph Joffre, az arcvonal francia főparancsnoka nem fogadta el a brit Sir Douglas Haig tábornok tervét, hogy a támadást Flandriában, a flotta támogatásával indítsák meg. A nagy antant hadművelet így végül a Somme folyónál indult, Haig vezetésével.
A németeket nem érte meglepetésként az első ágyúlövés. Hírszerzésük időben tudomást szerzett a készülő akcióról, bőven volt idejük és lehetőségük kiépíteni egy erős, többszörösen tagolt védelmi rendszert.
A javarészt angolokból álló antant erők, hétnapos tüzérségi előkészítés után, reggel fél 8 tájban indították meg a támadást egy 25 kilométeres széles frontszakaszon. A hadműveletekbe már a kezdetekkor hiba, sőt hibák sora csúszott be. A támadók egy nap alatt 60 ezer embert vesztettek, a jól kiépített német géppuskafészkek letarolták a brit és francia katonákat. A kudarcot látva a hadvezetés úgy döntött, a továbbiakban nagy, általános rohamok helyett több, kisebb méretű előretöréssel próbálkozik. Az egyik ír zászlóalj őrmestere így emlékezett:
Az új stratégia hozott is némi sikert, de a németek minden támadásra azonnali ellentámadással válaszoltak. A patthelyzet feloldását a britek új csodafegyverüktől, a tanktól remélték, ez volt a Mark-I-es. Abban bíztak, ez új lendületet ad majd az előrenyomulásnak azzal, hogy letapossa a gyalogság előrehaladását akadályozó szögesdrótokat, s elpusztítja az ellenséges géppuskafészkeket.
A páncélosokat először 1916. szeptember 15-én, Flers-nél vetették be, hatalmas pánikot idézve elő az ellenség soraiban. Első harci alkalmazásuk mégsem zárult egyértelmű sikerrel. A vonatra tett 60 tankból csak 35 jutott el a frontvonalig, és mindössze 24 jutott a németek közelébe. A kezdeti sokk után a németek is észhez tértek, módszeresen kilőtték a lassú, mindössze 6 km/óra sebességű monstrumokat.
Az offenzíva szeptemberben hozott némi sikert, a hónap végére az arcvonal jobb szárnyán az antant erők birtokba vették a kulcsfontosságú, a németek által erőddé kiépített Thiepval települést. Októberben megérkezett a csapadék, az özönvízszerű esők sártengerré változtatták a csatateret. Novemberben megérkezett az első hó is, mire Haig november 18-án beszüntette a hadműveletet.
A somme-i csatának nem volt győztese, a brit-francia erők egyetlen alkalommal sem tudtak tíz kilométernél többet előrenyomulni. Néhány települést ugyan meghódítottak a brit-francia csapatok, de az arcvonalat a küzdelem egyetlen pontját sem sikerült tíz kilométernél beljebb tolni.
A minimális eredmények hatalmas veszteségekkel párosultak.
Mintegy 400 ezer brit és 200 ezer francia, valamint félmillió német áldozatot követeltek a hadműveletek (a sérültek között is találni ismerős neveket, például a náci diktátor, Adolf Hitlerét). Ha volt bármi haszna az offenzívának, az legfeljebb annyi, hogy a Verdunre nehezedő nyomást sikerült enyhíteni. Egyes történészek szerint a hatalmas élőerő- és hadianyag-veszteségek, vagyis az anyagcsata során szerzett tapasztalatok elősegítették a szövetségesek későbbi győzelmét is.
Haig 1916. decemberében kiküldött hivatalos jelentésében így írt:
