2021. december 14., 12:06

Döntő csaták: Bizánc végleges eleste

E cikksorozat keretén belül már volt szó a manzikerti csatáról, ahol a szeldzsuk törökök megverték Bizánc hadait és megszerezték Anatóliát. A szeldzsukok azután a mongol támadások áldozatává váltak. Miközben Anatólia nyugati részén, a 13. század második felében egy másik török nép csillaga kezdett felemelkedni – az oszmánoké. Nevüket a vezetőjükről, Oszmánról kapták, akinek utódai egy egészen 1918-ig fennálló birodalmat hoztak létre.

Fotó: greekherald.com

A hagyomány szerint a nomád oguz törzs tagjai Ertogrul vezérletével a bizánci–szeldzsuk határon telepedtek le. Őt Atman nevű fia követte a törzs élén, aki aztán a muszlimok körében jobban hangzó Oszmán nevet vette fel. Halálakor egy kisebb államot hagyott utódjára, ez lett a később hatalmassá váló birodalom alapja. Oszmán módszerei megalapozták családja fényes jövőjét, például a Habsburgokhoz hasonlóan politikai házasságokban gondolkodott. 1326-ban megszállták Burszát, melyet fővárosukká tettek. Később a fejedelemség Nikomédiába tette át székhelyét, majd

1354-ben Gallipoli elfoglalásával már Európában is megjelentek.

Ezt követően további terjeszkedésének fő színtere – érdekes módon – nem Kis-Ázsia, hanem a Balkán lett. 1369-től már Edirnében (Drinápolyban) székeltek Oszmán utódai. Fokozatosan hódították meg a Balkán-félszigetet, 1396-ban Nikápolynál legyőzték Luxemburgi Zsigmond seregeit. Az egyre nagyobbat álmodó oszmánok terveit egy időre Timur Lenk szamarkandi emír, az utolsó birodalomépítő nomád hadvezér akasztotta meg. Bajazid oszmán szultánra 1402 nyarán mértek megsemmisítő csapást Timur katonái az ankarai csatában. A szultán Timur Lenk fogságába esett, így Kis-Ázsiában az oszmánok hatalma megrendült, amit csak sokévnyi háborúskodás után tudtak újra stabilizálni.

Kortárs francia miniatűr Bizánc elestéről.

Fotó: Wikimedia Commons

Oszmán „birodalma” még nem érte el a 20 ezer négyzetkilométert, utódja Orhán már 75 ezer négyzetkilométernyi terület felett parancsolt. Ibn Battuta, 14. századi marokkói származású muszlim tudós, utazó leírása kiválóan mutatja az Oszmánok erejének növekedését:

Ez a szultán (Orhán) a legerősebb türkmén uralkodó, a leggazdagabb kincsekben, városokban és katonákban. Csaknem száz erődítménye van, és szünet nélkül járja őket körbe... Harcol a hitetlenek ellen és ostrom alatt tartja őket.

Az ankarai csata vesztese, Bajazid már csaknem 700 ezer négyzetkilométert uralt. A vereség után, 11 évnyi zűrzavart követően I. Mohamed (Mehmed) lett a szultán, uralkodása idején új erőre kapott a birodalom. Bizánc helyzetén érdemben az ankarai csata sem változtatott. A manzikerti vereség, majd a 13. század elején a keresztes seregek dúlása egyre csak gyengítették a Bizánci Birodalmat. I. Mohamed utóda II. Murád, már 1422-ben sikertelenül ostromolta a várost. 1451-ben, a 19 éves II. Mohamed került az Oszmán Birodalom élére.

A várossá zsugorodott egykori Bizánci Császárságnak, már csak hónapjai maradtak hátra.

A fiatal szultán 1452 elején erődöt építtetett a Boszporusz északi bejáratához és egy 120 hajóból álló flottát szereltetett fel, elvágva a város utánpótlását. Az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin (ur. 1449-1453) 1452 decemberében segítséget kért IV. Miklós pápától. Az európai hatalmi helyzet azonban nem tette lehetővé az érdemi segítséget. Bizánc legnagyobb esélye Hunyadi felmentőserege lett volna, ez a remény azonban az 1448-as rigómezei csatavesztés után elszállt.

Az ostrom idejére csupán kevés utánpótlást szállító pápai gálya, velencei és genovai hajók, valamint Giovanni Giustiniani 700 fős különítménye érkezett a város védelmére. A Bizánci Birodalom utolsó bástyáját mindössze 9000 védő és 20 kilométernyi falrendszerrel védte. Velük szemben II. Mehmed 70 000 főre tehető oszmán hada, a félelmetes janicsárokkal és a hatalmas ostromágyúkkal - köszönhetően egy Orbán nevű, valószínűleg székely ágyúöntő mesternek, aki hatalmas ostromlövegeket készített a szultánnak.

Az ostrom 1453 áprilisában kezdődött, de a török seregben sem a nyugalom volt az úr.

Folyamatos dezertálások, illetve Hunyadi János beavatkozásától való páni félelem borzolta a kedélyeket. A védők láncokkal zárták el a hajóutat, így az ostromlók nem tudtak hajóikkal behatolni az Aranyszarv-öbölbe. Nem maradt más választásuk, mint a legerősebb védvonalak elleni támadás. Bizánc egyetlen reménye hatalmas és erős falaiban volt, s pontosan ezért fejlesztette ki II. Mohamed a hatalmas ágyúit.

Oszmán hadak Bizánc alatt. Figyeljük meg a kép jobb szélén lévő hatalmas ágyút!

Fotó: Fausto Zonaro/wikimedia commons

A Theodosius császár által az 5. században építtetett, három részből álló falrendszer olyan tökéletes volt, hogy azt hosszas tüzérségi tűz után lehetett csak áttörni. Hosszas ágyúzásokat követően (Orbán mester egyik hatalmas ágyúja naponta csak hét lövést tudott leadni) több rohamot is visszavertek a védők. Heteken át sikertelenül folyt az ostrom. Az egyik rohamban még a szultán zászlótartója is elesett. Szultáni parancsra a török hajókat görgők segítségével átvontatták a szárazföldön, hogy így megkerülve az Aranyszarv-öblöt lezáró láncokat a tenger felől is támadni tudják a falakat, megosztva ezzel a védők figyelmét.

Ahogy Kritobulosz krónikájában olvashatjuk, melyet Mohamed életéről írt:

Mehemet császár pedig föltett czéljára nézve nagy előnynek gondolván a kikötőt bevenni és az Aranyszarvat tulajdon hajói állomásáúl megnyitni, miután mindenféle kísérletet és fogást elkövetve sem bírta a bejutást kierőszakolni, egy elmés és egyedül az ö elhatározottságához és erejéhez méltó cselt kohol ki, mely kitűzött czéljához képest szépen sikerült, és mindennek egyszerre véget vetett. Megparancsolja ugyanis a hajók legénységének, hogy készítsenek minél hamarább csusztatókat, a külső tengertől a belső tengerig, tudniillik a kikötőtől és az Aranyszarvtól kezdve a Diplúsz Kión (kettős oszlop) nevezetű helyig, és tegyenek gerendákat alájok. A távolság pedig a tengertől a tengerig mérve körülbelől nyolcz stadion. Ennek több mint fele erősen emelkedik, míg az ember a magoslat tetejére ér, s onnan lejtősen ereszkedik alá az aranyszarvi belső tengerig. Es miután a csusztatókat a sok kéz hihetetlen hamar elkészítette, fölvontatja rájok a hajókat.“

A város azonban tartotta magát, holott már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nyugatról segítség nem érkezik. Még Mohamed szultán is elragadottan beszélt a védelmet irányító, itáliai vezérről, Giovanni Giustiniani-ról. Május végére már az ostromlók lelkesedése is alaposan megcsappant, a 28-ról 29-re virradó éjjelen, megindult a végső roham. Egymást követő hullámokban rohamoztak a szultán katonái, de mindhiába. Mohamed végső elkeseredésében bevetette a legjobb alakulatait, 12 ezer janicsár indult rohamra a falak ellen. Eljött a döntő pillanat, ahol a szerencse az ostromlók mellé állt. Megsebesült a főparancsnok, Giustiniani.

A haldoklót a császár kérése ellenére, emberei kimenekítették a városból, ami tovább rontotta a harci kedvet. Ráadásul a hatalmas zűrzavarban nyitva maradt egy kapu, amit az ostromlók felfedeztek és azon keresztül bejutottak a városba. A törökök elözönlötték a várost, lemészárolták a védőket, a császár is harc közben esett el. Gyilkolás, erőszak, fosztogatás következett, sokakat hurcoltak el rabszolgának. Kritobulosz a következőket írta:

Hanem végre is a szolgaság jármába kellé nyakukat hajtani a szerencsétlen rómaiaknak, és meg kellé próbálniok a rabság keserveit. Mert a mint hősileg s a viadal közben lelkesültségökböl és merészségökböl mit sem engedve harczoltak, Jusztiniánoszt egy pattantyú-lövés, vértén keresztül mellébe hatva, halálosan találta, ki is a lövésre ott helyt összeroskad.”

A győzelem után a város Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosa lett. Bizánc eleste hatalmas csapás volt a keresztény világra, jelképes és stratégiai okokból egyaránt. A keresztény kézen levő város hatalmas muszlim erőket kötött le, ezek most már Magyarországot és Európa nyugati felét veszélyeztették.

Mohamed Bizánc elfoglalása után már Nándorfehérvár, Buda és Bécs elfoglalására készülhetett. Hunyadi Jánosnak azonban más tervei voltak…

A 18. századi híres brit történész, Edward Gibbon Konstantinápoly eleste 1453-ban című műve utolsó lapjain így fogalmazott:

Konstantinápoly meztelenre vetkőztettetett, nem volt sem fejedelme, sem népe. De páratlan fekvésétől, mely egy nagy birodalom fővárosává destinálja, nem volt megfosztható; annak a helynek a geniusa mindenkor diadalmaskodni fog az idő és a szerencse viszontagságai fölött. Bursa és Drinápoly, az ozmánok régi székhelyei vidéki városokká süllyedtek, mert II. Mohamet a maga és utódjainak székvárosát ugyanarra az uralkodó pontra helyezte, a hol Konstantin ütötte volt föl tanyáját.”