Döntő csaták: Ágyúval sajátra

A javarészben német területeken pusztító háború több millió halottal járt, egyes becslések szerint akár 10 millió áldozata is lehetett a 30 éves konfliktus sorozatnak. A háború kitörésének egyik legfőbb oka a Német-Római Császárságot vezető Habsburgoknak a központosító törekvései voltak, súlyosbítva e buzgó katolikus család protestánsok elleni fellépésével. A konfliktus másik eredője az egyre erősödő Bourbon-Habsburg ellentét volt, megspékelve egy nagyhatalmi státuszra törő, ráadásul egyre erősebb Svédországgal.

A Bourbonok nem voltak túlzottan elragadtatva attól, hogy két oldalról is Habsburg területek határolják országukat.

Délről Spanyolország és Észak-Itália, keletről a Német Birodalom egyaránt Habsburg irányítás alatt állt. A Német-Római Császárságon belüli feszültségek odáig vezettek, hogy 1608-ban létrejött a Protestáns Unió, a protestáns német fejedelmek szövetsége a császár ellen. A katolikus fejedelmek sem maradtak tétlenek, válaszul a protestánsok lépésére létrehozták a Katolikus Ligát. A háborút több szakaszra szokás osztani: cseh, dán, svéd és a svéd-francia szakaszt emlegetnek a történészek.

Anélkül, hogy mélyebben elemeznénk az egyes szakaszokat, annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy a háború Prágában kezdődött, ugyanis a cseh rendek hiába követelték II. Ferdinánd cseh királytól (1619-től német-római császár) a protestánsokat sújtó intézkedések visszavonását. A dühös cseh nemesek 1618. május 23-án betörtek a Hradzsinba, és az uralkodó két régensét valamint titkárukat megismertették a gravitáció nem mindig áldásos hatásával. Jaroslav Bořita, Vilém Slavata és Filip Fabricius szerencséjükre túlélték a 21 méteres zuhanást, köszönhetően a fal alatt felhalmozódott szemétnek és emberi ürüléknek. A nemesek ugyan még rá is lőttek a defenesztrációt túlélő hivatalnokokra, de sikerült elmenekülniük. Fabricius egészen Bécsig futott, ahol beszámolt az uralkodónak az élményeiről. Később megkapta a Hohenfall, azaz „magasról eső” nemesi előnevet.

Történetünk a háború svéd szakaszához kapcsolódik, ugyanis ekkoriban a skandináv állam trónján II. Gusztáv Adolf ült. A „protestáns Nagy Sándor” legyőzte a dánokat, oroszokat, lengyeleket és ezzel a Baltikum nagyhatalmává tette az alig egy milliós svéd államot. Megreformálta a hadseregét, az általános védkötelezettségre alapozva nagyon jól képzett, fegyelmezett erőt hozott létre. Hadászati elképzelése nem volt túl bonyolult, úgy vélte „a háborúnak el kell tartania önmagát”. Ez a „filozófia” ugyan gyors, ütőképes hadvezetést tesz lehetővé, de mérhetetlen szenvedést is okoz a hadszínterek lakosságának – itt jelesül a német tartományoknak. A svédek 1630-ban, a protestánsok oldalán és a franciák szövetségeseként léptek be a háborúba, Gusztáv Adolf személyesen vezette csapatait, a pomerániai partraszállás után sikert sikerre halmozott. Elfoglalták Frankfurtot, bevették Magdeburgot, 1631 őszén pedig Breitenfeldnél megsemmisítő csapást mértek Tilly grófjára, II. Ferdinánd (ur. 1619-1637) egyik legtehetségesebb hadvezérére.

A két nagy tudású katona 1631. szeptember 17-én megvívott csatája hosszú időre a háború sorsát is meghatározta. A veterán, már 72 éves Tilly hadai Lipcsétől északra táboroztak le, Breitenfeldnél, egy széles dombháton, ahonnét ellenőrizhette a Lipcsébe vezető utakat. A svédeknek egy mocsaras területen is át kellett kelniük, hogy megközelítsék seregét. Egy skót katona, aki a svédek táborában tartózkodott, a következőképpen jellemezte Tillyt:

A csata előtt Gusztáv Adolf vezette svéd-szász csapatok mintegy negyvenezren lehettek, velük szemben Tilly 30 000 katonája. Az erőviszonyok azonban mégis kiegyenlítettek voltak, ugyanis a szász csapatok java része újonc volt. A birodalmi seregben a gyalogság, a svédek oldalán a lovasság képviselt nagyobb harci értéket; a katolikusoknak nagyobb, a protestánsoknak pontosabb ágyúik voltak.

A csata a déli órákban kezdődött, mintegy két órás tüzérségi párbaj után.

- emlékezett vissza egy, a csatában részt vett tiszt. A vonalak eltolódása miatt gyakorlatilag a svéd derékhad került szembe, Tilly balszárnyával, ahol a német nehézlovasság állt, Pappenheim gróf vezetésével.

Miután a lovasok, azaz a Schwarzreiterek nem bírták a svéd tüzérség folyamatos tüzét, Pappenheim támadást vezényelt. A svédek nyugodtan várták a rohamukat, a lovasságuk térközeiben elhelyezkedő svéd muskétások véres rendet vágtak a német sorokban, majd a fegyelmezett svéd lovasok visszaűzték Pappenheim embereit. A gróf hétszer próbálkozott támadással, mindannyiszor kudarcot vallott és végül maradék embereivel Lipcse felé sietve távozott. 

A balszárnyi támadást látva a német jobbszárny is megindult, itt sikerült is a velük szemben álló szászokat menekülésre kényszeríteniük. A szászok a málhájukat és a tüzérségüket is a csatatéren hagyták, Tillynek volt mit csinálnia, hogy a fosztogatni kezdő katonáit újra csatarendbe állítsa. A szászok megfutásával Tilly kedvező helyzetbe került, „Észak oroszlánja” azonban már a csata előtt tisztában volt a szászok harcértékével, ezért felkészült erre a helyzetre is. Nagyon gyorsan átcsoportosította erőit, így aztán a támadó németeket gyilkos tűz fogadta. Gusztáv Adolf miután látta, hogy csapatai stabilan tartják magukat, személyesen vezette ezredeit Tilly dombon elhelyezett tüzérsége ellen. A svédek lemészárolták a német tüzéreket, majd saját ágyúit fordították Tilly már harcoló csapatai ellen.

A rettenetes kereszttűzben a birodalmi csapatoknak nem maradt esélye győzelemre. Soraik felbomlottak, nem tudták kivédeni a svéd derékhad rohamát.

7000 halott, 9000 fogoly, Habsburg sereg teljesen szétesett, megsemmisült. Maga Tilly is háromszor sebesült az ütközetben, alig tudott kereket oldani a harcmezőről. Egészen Bajorországig vonult vissza, hogy a katolikus fejedelemségben újjászervezze csapatait, közben Gusztáv Adolf a szövetségeseivel elfoglalta a német területek jelentős részét. A Katolikus Liga roppant nehéz helyzetbe került, de egy évvel később a szerencse rájuk mosolygott, mivel a lützeni csatában Gusztáv Adolf is meghalt.