Döntő csaták: A "nem város" ostroma
1941. június 22-én Németország elindította a Barbarossa-hadműveletet, vagyis kiadták a parancsot: Előre Moszkváig! Az offenzíva előtt pár órával Hitler fogadta Albert Speert, a főépítészét, miközben Liszt Ferenc egyik műve szólt, elmondta neki, hogy „Annyi gránitot és márványt szerzünk majd onnan, amennyit csak akarunk.” Eleinte nem is kellett csalódnia, a Wehrmacht száguldott előre, a Szovjetunió egy düledező háznak tűnt, ami csak arra várt, hogy berúgják az ajtaját. Aztán megérkezett a tél, és az oroszok összekapták magukat.
A következő év kezdetén Hitler úgy gondolta, Sztálin várakozásaival ellentétben nem a fővárost próbálja meg elfoglalni, hanem a délen, a Volga folyó partján fekvő Sztálingrádot. Ennek több oka is volt, egyrészt a sikeres ostrom után út nyílt volna a Kaukázusi szénhidrogénmezők felé, másrészt propagandaszempontból sem lett volna utolsó a nagy „Generalisszimusz” nevét viselő város bevétele.
A „Fall Blau” megindítására Szevasztopol elhúzódó ostroma miatt egészen ’42 júniusának végéig várni kellett.
A Volga bal partján fekvő Sztálingrádot a térségben állomásozó csapatokból szervezett 62. szovjet hadsereg védte, Vaszilij Csujkov tábornok parancsnoksága alatt. Csujkov feladata roppant "egyszerű" volt, bármi áron tartsa meg a várost. Maximilian von Weichs vezette „B” hadseregcsoport kapta a feladatot, hogy elfoglalja a várost, melyben Friedrich von Paulus tábornok által vezetett német csapatokra hárult a főszerep.
Kéthónapnyi küzdelem után Paulus csapatai elérték a külvárosokat.
Megindultak a légicsapások, melynek következtében a város a földdel vált egyenlővé. A német csapatok ugyan kijutottak a Volgához, ám a romok között előrenyomulva nagyon kemény ellenállásba ütköztek. A városban ragadt katonák és a felfegyverzett civilek gerillaháborút vívtak a Wehrmacht ellen. A szovjetek minden utcát, házat és épületrészt az utolsó töltényig védelmeztek. Inkább adjuk át a szót a német 24. páncéloshadosztály egyik tisztjének:
Október végére a városban egymást halálos ölelésben szorongató két haderő patthelyzetbe került. A tél közeledtével a kimerült németek védekezésbe mentek át, a szovjetek azonban nem. Zsukov marsall és Vasziljevszkij 1942 szeptembere és októbere közt kidolgozták Sztálingrád felszabadításának tervét. Minden nélkülözhető erőt Sztálingrád mögött csoportosítottak és ellentámadásba mentek át.
November 19-én, mínusz 25 fokos fagyban hatalmas támadás indult az ostromló németek szárnyait biztosító erők ellen, ez néhány óra alatt elsöpörte a várost északról és délről biztosító román erőket. Paulust bekerítették, aki kétségbeesetten kért segítséget Berlintől.
A Führer nyugalomra intette, várja meg a segítséget, majd felmentik őt és csapatait a német erők. Addig is elégedjen meg a légi úton történő ellátással, és tartson ki a végsőkig. A baj csak az volt, a német légifölény kevés volt az ellenállás biztosításához.
Anthony Beevor Sztálingrád című könyvében írja: „Valahányszor elrepült felettük a Luftwaffe egy-egy gépe, a katonák vágyakozva néztek fel rá, és addig meredtek az égre, amíg csak a kicsiny pont el nem tűnt." „Nehéz szívvel néztünk a német gépek után – írta egy katona –, és arra gondoltunk, milyen jó volna, ha elrepülhetnénk ebből a pokolból, amelyben magunkra hagytak bennünket.” Miután másnap reggel az oroszok elfoglalták a gumraki repülőteret, már csak maroknyi gépnek sikerült leszállnia a kis sztálingrádszkiji kifutópályára.
A „légihíd” összeomlott, s ezzel megsemmisült ez egyetlen menekülési útvonal is.
Végül elindult a felmentési hadművelet Erich von Manstein tábornagy vezetésével, a Hoth tábornok vezette 4. német páncélos hadsereg december 21-én 45 kilométerre közelítette meg a várost. Amennyiben Paulus parancsot adott volna a kitörésre, remény lehetett volna a katlanból való menekülésre, mm Hitlertől erre nem kapott engedélyt, arról nem is beszélve, hogy kétséges lett volna, hogy vajon maradék csapatai alkalmasak-e még a feladatra.
A felmentési kísérlet végére végül Malinovszkij tábornok gárdahadserege tett pontot, támadásával egészen a kiinduló pontig vetette vissza Manstein erőit.
A városban rekedt német erők helyzete kilátástalanná vált, Hitler kétségbeesésében marsallá léptette elő Paulust. Mivel Paulus előtt még soha egyetlen német marsall sem adta meg magát, Hitler feltételezte, hogy Paulus is a végsőkig fog harcolni, vagy öngyilkos lesz. Tévedett. 1943. február 2-án Paulus és megmaradt 91 ezer embere kapitulált (Paulus már január 31-én megadta magát).
A fogságba esett 91 ezer német katonából csak hatezer vergődött haza évekkel a háború befejeződése után.
Az öt és fél hónapig tartó ostrom véget ért. A tengelyhatalmak B hadseregcsoportja megsemmisült. A vereség fordulópontot jelentett a keleti hadszíntéren, a Vörös Hadsereg ellentámadásba lendült, és két év alatt egészen Berlinig űzte Hitler seregeit.
