Csintalan Zsuzsa: Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy hosszú lábadozás vár rám

Vágjunk a közepébe. Gyógyultnak érzed magad?

Még nem…

Milyen visszamaradt tünetekkel küzdesz, amit a betegségnek tulajdonítasz?

Néha mellkasi nyomás jelentkezik, azután a nehézlégzés. Nem mindig, de van, hogy kifejezetten érzem.

Tapasztaltál ilyet korábban is, mármint a betegség előtt?

Nem, dehogy… Még most is szednem kell a Prednisont, ez egy kortikoidot tartalmazó szteroid, ami eleve mellékhatásokat vált ki. Még a kórházban az egekbe szökött a vérnyomásom, pedig korábban az ellenkezője volt igaz rám. Ez mostanra rendeződött, ahogy a pulzusszám is, de a cukorszintem magas maradt. Az orvosok nem zárják ki, hogy tartósan cukorbeteg maradok.

Kifejezetten súlyos szövődményeket okozott nálad a koronavírus-fertőzés. Márciusban Tóth Tünde kolléganőmnek elmondtad, a diagnózis, amit kézbe kaptál, azt mutatta, a tüdőd 85 százalékát érintette a gyulladás. Mit mondanak az orvosok, hol tartasz most a lábadozásban?

Még messze nem a végén. A legutóbbi vizsgálat azt mutatta, a tüdő még nem regenerálódott teljesen. Az orvosok szerint hónapokig elhúzódhat a folyamat.

Említetted, hogy még mindig gyógyszert kell szedned, aminek kellemetlen mellékhatásai vannak. Mit mondanak, mikor hagyhatod abba a szedését?

Csakis fokozatosan hagyhatom el a Prednison szedését, a saját káromon tanultam meg. Miután kikerültem a kórházból, és elfogyott a gyógyszer, egy ideig nem is szedtem tovább. Azonnal rosszabbodni kezdett az állapotom,

Hogyan történhetett ez? Nem tájékoztattak arról, hogy tovább kell szedned a gyógyszert?

Az akkori körzeti orvosom nem írta fel, én magam pedig nem jártam utána. Volt is más bajom, mikor kikerültem a kórházból. Azóta orvost váltottam, de senkire nem akarok rosszat mondani.

Ne felejtsd el, a legrosszabb januári napokban kerültem be a komáromi kórházba, amikor szinte óráról órára hozták be az új betegeket. És még azt sem mondhatom, hogy minden flottul ment volna. Amikor átkerültem a belgyógyászatra, várnom kellett arra, hogy oxigént kapjak, mert nem állt rendelkezésre a megfelelő csatlakozó. Mégis azt mondom, le a kalappal az orvosok és a nővérek előtt, akik ebben a helyzetben is helytálltak. Én végig biztonságban éreztem magam.

Nem is gondolná az ember, mennyi kellemetlenség marad vissza a Covid után, s csak bízni lehet benne, hogy nem véglegesen.

Fotó:  ma7

Ha nem is vagy túl teljesen a betegségen, de a nehezének már utána vagy. Így utólag, hogy látod, melyik volt a legrosszabb pillanat?

Furcsa dolog, de egyetlen pillanatig sem volt halálfélelmem, még a legrosszabb napokban sem. Ezen utólag sokat gondolkodtam, hogyan lehet ez.

Utólag borzadok bele, hogy a szomszédos kórtermekben időközben sorra haltak meg az ismerőseim. Hogy is van a latin szó, a halál latinul?

Exitus?

Igen, ha ezt a szót hallottam, akkor tudtam, hogy megint meghalt valaki. És egyszeriben csend lett…

Úgy érted, elhallgattak a gépek?

Nem, azokat nem lehetett hallani. Az orvosok, a nővérek hallgattak el. Kérdezted az előbb, mi volt számomra a legrosszabb pillanat. Hát ez. Ez megfoghatatlan. Akkor nem is tudtam, hogy a szomszédban ott halnak meg, akiket ismerek, szeretek.

Nehéz megszólalni… Bár az imént azt mondtad, a betegség eltompított, ezt nem könnyű átélni. Mibe kapaszkodtál?

Leginkább a családomba. Rájuk végig számíthattam. Ha kellett gyógyszert hajtottak fel, majd mikor kikerültem a kórházból, oxigéngépet.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy a betegség fizikailag milyen tüneteket okoz mind a mai napig, de amit átélsz, lelkileg is nyomot hagy rajtad. Jól gondolom?

Vannak velejárói, amit nehéz megélni. Itt van például, hogy hullik a hajam…

Hogyan?

Csomókban szedem ki a hajam. Ismerőseim, akik átestek a betegségen, szintén erre panaszkodnak. A fodrászomtól is ezt hallom vissza.

Hogy érzed, történt veled jó is az elmúlt hónapokban?

Egy pillanatig nem voltak fájdalmaim, nem volt halálfélelmem. Volt kikbe kapaszkodnom, s ezért hálával és köszönettel tartozom.