Az amerikai kontinens déli csücskén - KÉPEKKEL
Kalandokra éhes ifjúkoromban Verne Gyula könyvével Grant kapitány nyomába eredtem Patagóniában, s már akkor az volt az érzésem, ez a vad szépségű vidék a világ végén lehet. Korunkban sem egyszerű odajutni, szinte két napba telt, amíg itthonról Argentína déli részére - El Cafalate városkába jutottunk, amely több patagóniai túra kiindulópontja.
Magellán használta először a patagón szót a terület őslakosaira, akikről azt hitték óriások. Valóban jóval nagyobb termetűek voltak, mint a spanyolok, de nem óriások. A terület nagy részét a mapuche és a teuhelche indián törzs lakta. Az utódok ezen a területen őrzik a leginkább az indián hagyományokat.
El Cafalate volt a gyapjúfelvásárlás központja, a város akkor kezdett el terjeszkedni, amikor beindult a turizmus a környéken. Elnevezése egy arrafelé gyakori bokor neve, melynek sötétlila bogyóiból készül többek között a híres cafalate fagylalt is.
Idén júniusban jártunk Patagóniában, ilyentájt ott ősz van, este hatkor sötétség ereszkedik a tájra. Ez azonban nem gátol abban, hogy már érkezésünk órájában tegyünk egy sétát a városban. A hideg befurakszik a kabátunk alá, érezzük, a holnapi túrára alaposan fel kell öltöznünk. Hihetetlen, de nagytermetű kutyák szegődnek a nyomunkba és követnek utcákon keresztül. Eleinte tartunk tőlük, de barátságosnak bizonyulnak és jól tűrik a simogatást. Elképedve látjuk, szinte minden bolt, étterem előtt heverészik egy vagy kettő, úgy kell őket átlépni, ha valahová be szeretnénk menni. Vannak helyek, ahol intenek, nyugodton jöjjenek a kutyák is.
Bár az éttermekben mindenütt melegít a kályha, én fázok. Jó, hogy bejött velünk egy bernáthegyinek kinéző bundás is és leheveredett az asztal alá. Rajta melengetem a lábam. Egyetlenegy se barátságtalan, a város számtalan pontján ki van rakva számukra élelem, úgy hozzátartoznak a városképhez, mint a látványnyárson sülő marhák.
Argentin Patagóniára a kevés csapadék jellemző, mivel a chilei Andok hegyvonulatai blokkolják az esőt. Mi mégis kifogunk egy hideg, esős napot, s ekkor indulunk a Los Glaciares nemzeti park legnevezetesebb látnivalójához. A táj, még ebben a párás, esős időben is képeslapra illő.
A hajón nem törődünk már az esővel, széllel, elfagyott kezekkel, csak állunk a fedélzeten és forog a kamera, kattognak a fényképezőgépek. A hatalmas jégfal teljesen lenyűgöz, nincs is a kéknek annyi árnyalata, amennyi itt elénk tárul. Mondják, a színek mélységének jót tesz az eső. Legalább ez.
A jéghegy hangos, morajlik szakadatlan, háromszor is hallunk leszakadni egy-egy darabot a túloldalon. Elgondolom, ha ilyen gyorsasággal töredezik, pár éven belül eltűnik, de állítólag nincs így.
A Perito Moreno azon jégmezők egyike, aminek mérete és térfogata nemhogy csökken, de növekszik.
És mozog, naponta két métert nyomul előre. Mára hosszú pallós hídrendszer épült a gleccser köré, így az ember a tájban és az élővilágban is gyönyörködhet órákon át. Persze csak ha nem esik az eső és nem fúj jeges szél.
Patagónia területén Argentína és Chile osztozik, hol haragosan, hol békésen. Reggel öt óra és mi koromsötétben indulunk Chile Torres del Paine nemzeti parkjába. Sofőrjeink matét iszogatnak, egymásnak adogatva a poharat a szívóeszközzel. Kínálnak minket is, mert hát a matéivás közösségi elfoglaltság, a barátság italának is nevezik. Állítólag annyira felélénkít, mint a kávé. Íze kesernyés és mindig forró. Ha kifogy a csészéből a lé, felöntik forróvízzel, amit termoszban cipelnek magukkal.
Órákon át kortyolgatják. Mesélik, a Covid idején mindenki hordta a maszkot, de a matét továbbra is egy szívószállal szívta egy egész csoport.
Már hét óra, de még mindig sötét van, amikor megállunk egy kávéra. A vendéglátóhelyen most fűtöttek be a kályhába, felette fázósan melengetjük kezünket. Ott találkoztam három bolíviai fiatallal, akik turistaszezonban brigádmunkát végeznek itt. Most pár hónapra hazakészülődnek. Mondják, megéri nekik Argentínában dolgozni.
Ma már nyoma sincs az esőnek, rózsaszín hegyek közt érkezik a hajnal, a táj egyes részeit hó borítja. Az út mellett többszáz egyedes marha-, birka-, láma- és vikunyacsordák legelésznek, a sziklákon kondorkeselyűk gyülekeznek, az úton átfut egy sarki róka, feltűnnek az élelmet kereső nanduk (nagytestű madarak) is.
Meglepően alapos a határellenőrzés az argentin–chilei határon a semmi közepén, még a hátizsákjainkat is átvilágítják, de fél óra intézkedés után indulhatunk. A nemzeti parkban ráállunk egy meseszép turistaösvényre, ahol szivárványos zuhatag, türkizkék tavak mentén varázslatos gránitsziklák gyűrűjében túrázunk. Az ösvény néhol hatalmas tövises bokrok közt vezet, fel-feltűnnek közvetlen közelünkben a legelésző guanacok is. Ami meglepő, hogy a száraz fűből görcsös fehér karokként emelkednek ki a megégett fák.
A minden várakozást meghaladó szépségű túrát az itt-ott orkánerejűre gyorsuló szél nehezítette, és ilyenkor bizony belénk szorult a szó.
Hangos gágogásra ébredek. Nem csoda, hiszen egy egész csapat vadlúd szállt le a szállás melletti országútra. Jó, hogy felvertek, hiszen nemsokára jön a terepjáró, amivel felmegyünk 1100 méteres magasságra, hogy gyönyörködjünk a kilátásban.
Egy farmon gyülekezünk, ahol lovakat és teheneket tartanak. Az állatokat már kihajtották a legelőkre, a karámban csak a borjak maradtak. Mikor azt kérdezzük, a tejet hogyan dolgozzák fel, a tulajdonosok jót kacagtak. „Ezek mind húsmarhák” – mondják.
Mindenféle nemzetiségű turistákkal megyünk együtt, a vezető spanyolról angolra, majd portugálra vált, végül, ahogy lenni szokott, mindenki keveset ért a misungból, de szerencsére átlapozunk egy angol nyelvű kiadványt, amely leírja, hogy innen festői kilátás nyílik a városra, az Argentino-tóra és az Andok hegyláncaira.
Úgy 85 millió évvel ezelőtt itt egy nagy folyó hömpölygött, a környéken dinoszauruszok éltek, a fák hatalmasra nőttek, megkövesedett törzseik láthatóak a környéken, mint ahogy a vízi állatok lenyomatai is a sziklákon. Ezek az idők folyamán felgyűrődtek, kialakítva El Cafalate balkonjait.
A nyaktörő utat a farmon fejezzük be egy késői ebéddel. Elmaradhatatlan előétel a hússal töltött empanada, majd valamiféle gulyás kerül az asztalra. Megtudjuk, ennek a piros színét nem a paprika, de a paradicsomszósz adja, marhahús, kolbász, szalonna, lencse, krumpli és sütőtök van benne.
Patagónia sok utazó álma. Ámulatba ejtő látnivalóival a természet szerelmeseinek igazi paradicsoma. Nehéz szívvel intünk búcsút e vad szépségnek, de buja tangóval már vár minket Buenos Aires.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/45. számában.
