Aversai misszió Nápolyban - KÉPEKKEL
Egy legenda szerint, amikor az Úristen kihajította Lucifert az égből, az a Mennyország sarkába kapaszkodott bele, és letörte magával a Földre. A Mennyországnak e letépett darabja lett a nápolyi öböl. Később az Úr meglátta a károkat, bánatában sírva fakadt, s a földre hulló könnyei helyén szőlőtőkék sarjadtak. Ezért hívják a Vezúv lejtőin termő bort Krisztus könnyeinek.
A történet valóságtartalmát nem vagyunk hivatottak sem megerősíteni, sem cáfolni, az viszont szentigaz, hogy Nápoly egy különleges színfoltja mind az olasz, mind az európai, de talán az egyetemes kultúrának is. Ahogy Cserna-Szabó András írja: „Itt minden van. Kosz, káosz, ricsaj, őrület. Vendégszeretet, hit, mosoly, kultúra. Sűrített Pokol és sűrített Paradicsom.” Márai szerint pedig egy rongyos mediterrán farsang.
Nápoly ugyanis az Anjou-család fészke, ahonnan az úgynevezett „vegyesházi” királyaink, Károly Róbert és Nagy Lajos is származott. Mivelhogy az Árpád-ház 1301-ben történt kihalása után az ősi Turul-vérvonal női ágon ment tovább, egészen a francia-szicíliai Anjou-házig, címerükben az Árpád-sáv együtt van az Anjou-liliommal.
A vér viszont nem válik vízzé – ahogy mondani szokás, és a trónért való harc sem a fantasy regények íróinak az agyszüleménye. Amint reális esély mutatkozott arra, hogy Nagy Lajos királyunk öccse, Endre herceg kerül felesége (Nápolyi) Johanna révén a dél-itáliai királyság élére, mit ad isten, kizuhant az aversai palota ablakán, kötéllel a nyakában. A Magyar Királyság erre válaszul megtorló hadjáratot indított a rokonok ellen. A merénylettel az özvegy Johannát és a kuzin durazzói herceget, Károlyt gyanúsították meg. Utóbbinak bár vajmi kevés köze volt a történtekhez, de a balhét valakinek csak el kell vinni alapon, az aversai lakoma közben a király teátrálisan kivégeztette.
Zselízi lokálpatrióta helytörténészként régóta bakancslistás célom volt Becsei Vesszős nyomába eredni, megnézni, hova is járt a Garam menti lovag hajdanán „vakációzni”.
Aversa különálló település volt akkoriban, az idők során azonban beolvadt Nápolyba. Az egykori középkori palota kolostorrá alakult át a gyalázatos helyszíne miatt, mára pedig már csak kis része maradt meg a középkorinak, például a templom, amely jelzi, hogy 600 évnek előtte itt komoly események zajlottak magyar szempontból. Merthogy ez csak számunkra érdekes, Itália történelme annyi mindenben bővelkedik ugyanis, hogy az ilyen nüánszokat elfelejti.
Amit ugyanakkor nagy felfedezésnek tekintek, hogy a templomnak ugyanúgy Szent Jakab a patrónusa, akár a zselízinek. Ez utóbbit Becsei Vesszős György építtette, miután hazatért Nápolyból, majd elzarándokolt vezekelni Santiago de Compostellába (ami ugyancsak Szent Jakabhoz kötődik, ugyebár), illetve az akkori idők hiedelme szerint, az Ír-szigeten található purgatóriumba.
A merénylet fő felbujtójának a herceg feleségét, Johannát kiáltották ki. Így is íródott be a történelemkönyveinkbe, de Passuth László regényében feloldozza a teher alól az Anjou-házból származó uralkodónőt, és a történészek is fenntartással kezelik a szerepét. A magyar seregek haragja elől a gyermeket váró asszony a bevehetetlen nápolyi Castel Nuovoba menekült, amit egy magyar utazónak illik felkeresni, akárcsak a történelmi óvárosban található dómot, ahol András herceget örök nyugalomra helyezték. Sírján gyakori elem a magyar szalag.
Nápoly egyébként ezeken túl is bővelkedik középkori magyar emlékekben. Több Árpád-házi leszármazott sírját, emlékhelyeit találhatjuk meg a különböző templomokban, nápolyi királyaink hármas osztatú címerével jelölve (árpádsáv, jeruzsálemi kereszt, Anjou-liliom).
A középkori szícíliai-magyar Anjou-ház ősanyjának, Árpád-házi Máriának, a „királyok anyjának” a temploma ma is szilárdan áll a piros-fehér árpádsávos és kék-arany liliomokkal festett árkádok alatt. Ükunokája, a durazzói hercegi ágon utolsó tényleges Árpád-házi leszármazott, László, nápolyi és – 1403. augusztus 5-én Zárában megkoronázott – magyar király 17 méter magas monumentális síremléke a San Giovanni a Carbonara templomban található, természetesen a már említett hármas címerrel díszítve.
Bár csábító a Vezuv vad kiszámíthatatlansága, meghódítására nem vállalkoztunk, de az ókorban a láva által elpusztított s ez által konzervált Pompeji világhírű romjainak a meglátogatása mindenképpen kötelező.
Ha az ember az Appennini-félsziget e szegletében kalandozik, semmiképp se hagyja ki az eredeti, az „őspizza”, a Pizza Napoletana megkóstolását.
De ne lepődjön meg, ha azt csak paradicsomszósszal tálalják, s hiányzik róla a nápolyi. Így kénytelen voltam kiegészíteni egy kis nápolyi keksszel is. Fura csodálkozást véltem felfedezni a pincér arcán, de bevallása szerint Nápoly nem az a hely, ahol bárkit is meg lehet lepni. Erről kassai polgárunk, Márai is írt anno, aki 4+12 évet élt errefelé: „Nem ismerek még egy várost, ahol a tapasztalat, az életbölcsesség, a jókedvű emberiesség, a romlottság, a műveltség és a cigányos műveletlenség ilyen harmonikusan vegyülne…”
„Vedi Napoli e poi muori”, azaz nem halhatsz meg úgy, hogy nem láttad Nápolyt, amely mondást Johann Wolfgang von Goethének tulajdonítják, de úgy hiszem, a német irodalmár rosszul gondolta, ugyanis Nápolyt látni kell, és örökké élni.
Megjelent a Magyar7 2024/35. számában.
