Aki újjáépítette a Lánchidat
A betont már az ókori Rómában ismerték, igaz nem a mai formájában. Fénykora azonban a 20. században jött el, és ma már aligha tudnánk elképzelni az építészetet nélküle. Persze a betonból készült műtárgyak szerkezetének kialakítását bonyolult vizsgálatok előzik meg, sőt magának a felhasználandó betonnak a tulajdonságait (szilárdság, teherbíró képesség stb.) is komoly elméleti kutatások alapján határozzák meg. Ennek a tudományterületnek volt az egyik legkiválóbb magyarországi művelője Palotás László.
Eredetileg Prokopec László volt a neve, a Palotás vezetéknevet csak 1934-től használta. Érsekújvárott született 1905. január 26-án. Igen korán elveszítette az édesapját, a család nagy szegénységben élt, ezért már másodikos elemistaként természetbeni juttatásért hangosan felolvasta az újságcikkeket a szomszédoknak. Gimnazista és egyetemista korában tanítványai voltak, felkészítő tanfolyamokat vezetett, hogy így támogassa a családját. Amikor 1924-ben az érsekújvári gimnáziumban leérettségizett, egy helyi papírkereskedő anyagi támogatásával jutott el Budapestre, ahol 1928-ban a Műszaki Egyetemen építészmérnöki oklevelet szerzett.
Később – ígéretéhez híven – szerette volna visszaadni a kölcsönt, de a kereskedő azt válaszolta, hogy neki nincs szüksége a pénzre, ha találkozik rászoruló diákokkal, azoknak adja.
Palotás 1929–1936 között tanársegéd volt a II. számú Hídépítéstani Tanszéken, közben többször is tanulmányutat tett Németországban. Első jelentős dolgozatát a betonról a Zement című berlini szaklapban közölte. 1936-tól a Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztérium tisztviselőjeként, majd 1945–1948-ban főmérnökeként, miniszteri tanácsosaként tevékenykedett.
Ebben a minőségében irányította a világháború végén felrobbantott budapesti hidak – a Margit híd és a Lánchíd – újjáépítését.
1948-ban megalapította az Állami Mélyépítés-tudományi és Tervezőintézetet, amelynek első igazgatója lett. 1950–1954-ben a Földalatti Vasúti Beruházó Vállalat vezérigazgató-helyetteseként működött. Közben a budapesti műegyetemen és a szolnoki közlekedési műszaki egyetemen is professzorként oktatott a hídépítéstani, a mechanikai és a tartószerkezet tanszéken. Gerő Ernő, a rettegett kommunista politikus, aki az építésügyet felügyelte, valamiért kedvelte a pártonkívüli és vallásos Palotást, aki ennek köszönhetően számos embert megmenthetett a kitelepítéstől, a börtöntől vagy az elbocsátástól.
1963–1968-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Építőanyagok Tanszékének vezető professzora, valamint a beton- és vasbeton-építési laboratórium irányítója volt. 1969-ben nyugdíjazták, de az MTA és a BME tudományos tanácsadójaként még évekig aktív volt. Noha mindenkinek igyekezett segíteni, és a tankönyveiből nemzedékek készültek a mérnöki pályára, voltak irigyei is, akik sokáig akadályozták, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagja lehessen. Erre csak 1990-ben került sor, amikor levelező tag lett, és egy évvel később rendes taggá választották.
A betontechnológia polihisztorának nevezték, egyaránt foglalkozott a keretszerkezetekkel, a vasbetonstatikával és vasbeton-szilárdságtannal. A pozsonyeperjesi hidat is ő tervezte. Több mint 115 tudományos dolgozatot publikált, kéttucatnyi könyv szerzője és társszerzője. Főszerkesztője és egyik szerzője volt az ötkötetes Mérnöki Kézikönyvnek (1955–1965). 1993. szeptember 13-án bekövetkezett halála után építészeti díjat neveztek el róla.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/6. számában.
