A XVI. század fenegyereke
A címben megfogalmazott jellemzés nyilván túlzás, de ha nyomon követjük hősünk kalandos életpályáját, kortársai közül mindenképpen kiemeli őt sajátos világlátása, nézeteinek elképesztő eredetisége és persze az a kritikus szemléletmód, ahogyan a legnagyobb egyházi és filozófiai tekintélyek műveihez viszonyult.
Arról a Giordano Brunóról beszélünk, akit 425 évvel ezelőtt, 1600. február 17-én Rómában, a Campo de’ Fiorin (a „Virágok mezején”) az inkvizíció ítélete nyomán máglyán elevenen elégettek. Hogy erre miért került sor, azt a következőkben megkísérlem röviden összefoglalni.
Bruno valamikor 1548 januárjában vagy februárjában látta meg a napvilágot Nápoly közelében, Nolában. (Szülővárosa nyomán gyakran a Nolai-ként is emlegetik.) 17 évesen lépett be a domonkosok rendjébe Nápolyban és ekkor vette fel a keresztségben kapott Filippo helyett a Giordano nevet. 1572-ben szentelték pappá, de már nem sokkal ezután eljárást indítottak ellene „eretnekgyanús” nézetei miatt. Talán ez késztette őt arra, hogy Rómába menjen, ahol 1576-ig élt, közben azonban a nápolyi inkvizítorok időnként érdeklődést mutattak iránta, amit végül megunt.
A következő állomás ismét Franciaország, közelebbről Toulous volt, ahol az egyetemen magister artium fokozatot és lektori állást kapott. Két évvel később, 1581-ben viszont már a párizsi Sorbonne-on skolasztikus filozófiát tanított, nyilván kényszerűségből, miután lelke mélyéig antiskolasztikus volt. Ekkoriban kezdett érdeklődni aziránt, hogyan lehetne fejleszteni az emlékezést. A témáról két dolgozatot is publikált, később pedig elmélyedt Raimundus Lullus (1232–1315) írásaiban, amelyekben a derék katalán felvázolta emlékezésfejlesztő módszerét. Bruno is szerkesztett lullusi tárcsákat, amelyek segítségével olyan impressziókat igyekezett kelteni, amelyek jól bevésődnek az emlékezetbe. Hogy ezek az eszközök mennyire segítették, nem tudhatjuk, valószínűleg hősünknek eleve jó volt a memóriája, mivel hétéves római fogsága idején az inkvizíció vallatásai során hosszú passzusokat idézett fejből a Szentírásból és híres egyházatyák munkáiból.
Bruno igen termékeny tollforgató volt egyébként, sok fontos művét éppen angliai tartózkodása idején (1583–1584-ben) vetette papírra. A Della causa, principio et uno (Az okról, az elvről és az egyről) című, 1584-ben keletkezett dialógusát Erzsébet királynőnek ajánlotta. Ebben a művében fejtette ki először panteisztikus világszemléletét. Az egy évvel korábban keletkezett A Világegyetem keletkezéséről című munkájában először érintette a végtelen univerzum lehetőségét, majd egy évvel később megírta talán legizgalmasabb művét, amelynek címe A végtelenről, a világegyetemről és világokról. Ebben vetette fel azt az elképzelést, hogy a Nap csak egyike azoknak a csillagoknak, amelyek körül bolygók keringenek és ahol értelmes lények laknak. Számuk végtelen. Szerinte a Világegyetem diszkrét részecskékből áll, a legkisebb részecskék („atomok”) is ugyanúgy viselkednek, mint minden anyag, mozgási képességük önmagukból fakad. Az anyagi világ legkisebb építő kövei az atomok, a matematikában ez a pont, míg metafizikájában Bruno a legkisebb, oszthatatlan egységet monasznak nevezi. Jellemző, hogy ezt a témát több művében is feldolgozta, mintegy tovább gondolva a korábban megfogalmazottakat. Bruno azt is leszögezte, hogy a Világegyetemben nincs kitüntetett hely, így nincs értelme arról sem beszélni, hogy a Nap a világmindenség közepe. Az ember sem megkülönböztetett lény a világban, hiszen ugyanolyan anyagból van, mint az egész univerzum.
Bruno izgága természete persze konfliktusokat is produkált, emiatt csak rövid ideig taníthatott Oxfordban, mert az ottani professzorokat is sikerült magára haragítania.
1585-ben Castelnau nagykövetet visszarendelték Párizsba, Bruno is vele tartott és Párizsban ismét áttért a katolikus hitre. Nem sokat időzött azonban a francia fővárosban, hanem Németország felé vette az irányt, 1588-ban néhány hónapot még II. Rudolf császár prágai udvarában is eltöltött, de a művészeket, alkimistákat és mágusokat maga körül szívesen látó excentrikus uralkodó alighanem kevesebb érdeklődést tanúsított iránta, mint azt remélte. Ezért ismét nyakába vette a világot és 1588 őszén már a lutheránus Helmstedtben volt, ahol valamilyen állásban reménykedett, ezért ismét „konvertált” és lutheránus lett. A város egyetemét alapító Julius hercegnek köszönhetően tanári állást is kapott, de a megelégedettsége nem sokáig tartott, miután jóakarója meghalt, utóda pedig kevésbé volt nagyvonalú. Mindennek tetejébe ismét összerúgta a patkót egy helyi előkelőséggel, ezért egy esetleges kiközösítés és per elől inkább tovább állt.
Mocinego valamiért megneheztelt vendégére és 1592 tavaszán feljelentette őt a velencei inkvizíciónál. Először 1592. május 26-án hallgatták ki, majd a következő két hónap folyamán még hat alkalommal. A kihallgatási jegyzőkönyveket valamikor az 1860-as évek elején megtalálták, ezek nyomán képet alkothatunk a vádakról, illetve azokról a módszerekről, amelyeket az inkvizíció alkalmazott. Ha netán kínvallatásnak is alávetették, arról ezekben a feljegyzésekben egy szó sem esik, de erre Velencében valószínűleg nem is került sor, sőt ha Rómából nem érdeklődtek volna iránta, talán szabadon is engedik. Mivel a Velencei Köztársaság független volt Rómától, sokáig nem volt hajlandó Brunót kiadni, de 1592 decemberében már személyesen VIII. Kelemen pápa követelte az eretnek Rómába küldését. Pascuale Cicogna, velencei dózse nem akart fölösleges bonyodalmakat a pápával, ezét rábírta a városi tanács makacskodó tagjait, hogy teljesítsék a követelést.
A vádlott a római inkvizíció börtönében hét évet töltött, ez alatt számtalanszor kihallgatták, kínvallatásnak is kitették, sőt a könyveit is ízekre szedték, de ő következetesen elutasította az ellene felhozott vádakat. Tulajdonképpen ennek a pernek a során figyeltek fel azokra az egyház ellenes megállapításokra is, amelyektől szinte hemzsegnek Bruno dialógusai és különböző írásai. Sikerült „hírbe hoznia” Kopernikusz nagy művét is, amelyet aztán annak rendje és módja szerint 1616-ban indexre tettek, Galileo Galilei munkáival egyetemben.
Giordano Bruno nem volt természettudós, inkább természetfilozófusnak nevezhetnénk, aki tulajdonképpen nem nagyon értett a csillagászathoz, de talán éppen ezért nem is zavartatta magát a különböző szférákkal és a bonyolult bolygópálya-konstrukciókkal. Egyszerűen csak tovább gondolta Cusanus és Kopernikusz heliocentrikus világképét, és megsejtett valamit, amit csak a későbbi korok tudósai fedezhettek fel. Az inkvizíció tulajdonképpen elsősorban a dogma elleni fellépése és a különböző „istentelen” megnyilatkozásai miatt foglalkozott vele, de azért nem bocsátotta meg neki az előremutató gondolatait sem. Szigorúan véve Giordano Bruno tanításában sajátosan keverednek a modern elképzelések, valamint a kabbalisztika és a mágia elemei. De ami korszerű benne, az termékenyítően hatott az utána jövők – Francis Bacon, Galielo Galilei, René Descartes, Baruch Spinoza, Isaac Newton, Gottfried Wilhelm Leibniz, sőt Lamarck és Charles Darwin gondolkodására is.
