A szkepticizmus és a tudomány

A szkepticizmus eredetileg egy filozófiai irányzat, az ókori görögöktől ered. Az ókori szkeptikusok közül talán Pürrhón nevét érdemes megemlíteni, követői kételkedtek abban, hogy az abszolút igazságot meg lehet ismerni, s mivel szerintük úgyis minden érv mellé lehet állítani egy ellenérvet, nem érdemes ítéleteket alkotni.

A modern tudományban mást jelent a szkepticizmus. Nem általánosságban, a világban, a létezésben, az igazságban kételkedik a tudós, hanem a következtetések helyességében. A tudományos szkepticizmus alapvető megközelítés az akadémiai szférában, a megfigyeléseinkből levont övetkeztetéseket igyekszünk megcáfolni. Kiindulási pont tehát a kételkedés. 

Ennek van egy fontos gyakorlati következménye, mégpedig az, hogy a tudós szinte mindig tartózkodóan, feltételes módban fogalmaz. Nem azt mondja, hogy működik, hanem hogy működhet. Nem azt mondja, hogy befolyásol, hanem hogy befolyásolhat. Ennek következtében a tudósok, kutatók nyilatkozatai, megnyilvánulásai a tudományt nem művelők számára furcsák, zavarosak, érthetetlenek lehetnek. Nem világos a közönség számára, miért nem tud a professzor egy kerek állítást megfogalmazni, miért mond makogva nyakatekert mondatokat. A nyilatkozathoz kapcsolódó lámpalázon és a retorikai gyakorlat hiányán túl ez nagymértékben a tudományosan kételkedő hozzáállás miatt van így. Ez a fajta szkepticizmus hangsúlyos személyiségjegyévé válik a tudományt művelőknek, és szinte levetkőzhetetlenül megmarad az élet minden területén.

Ez tehát egy falat emel az akadémiai szféra és a laikusok közé, ráadásul további tényezők erősítik ezt a falat. Jelentősnek tartom ebből a szempontból a „brit tudós-effektust”. A médiában nagyon sokszor úgy fogalmaznak meg valamilyen tudományos felfedezést, hogy brit tudósok ezt meg azt mutattak ki.

Sokszor kattintásvadász vagy szenzációhajhász szempontok alapján próbálja az újságíró közérthetővé tenni azt a bizonyos felfedezést. Ám ennek súlyos következménye, hogy lényeges dolgok kimaradnak a közlésből, és így már a felfedezés jelentősége megmosolyogtató lesz. Máskor meg éppen ellenkezőleg, felfoghatatlanul bonyolult marad. Nem látja meg az olvasó vagy a tévénéző az embert a brit tudós személytelensége mögött, nem látja a csapatmunkát, a felfedezéshez vezető sok kudarcot és erőforrást. Éppen ezért nem tudja megfelelően értékelni, hogy mennyivel van távolabb az adott felfedezésben megfogalmazott következtetés a véletlenszerű eseményekől.

Persze rögtön adódik a kérdés, mit is jelent a véletlenszerű. Ha a társadalom nagy része számára nem egyértelmű a különbség az átlagérték és a középérték között, akkor nagy kihívás komolyabb matematikai magyarázatokba belemenni.

Lehetséges továbbá, hogy az újságíró éppen olyan felfedezésről számol be biztos információként bemutatva azt, ami valójában a tudományos szempontok alapján kétes, gyenge minőségű munkából fakad. Mindezek miatt a „brit tudósos” hírek inkább növelik a távolságot a laikus közönség és a kutatók között. Ezért tűnhet sokak szemében hókuszpókusznak a tudomány úgy általában.

Fontos pár szót szentelni az oktatás felelősségének is. Előbb utaltam a matematikai ismereteink korlátaira. Ennél is nagyobb probléma, hogy bizony az oktatási rendszer egyre inkább háttérbe szorítja a természettudományos tantárgyak fontosságát. Próbálkoznak azzal, hogy kisebb óraszámban, összevonva tárgyalják a fizikát, a kémiát és a biológiát. Ezekből ráadásul a tanulók többsége érettségi vizsgát sem tesz. Félre ne értse az olvasó a szándékaimat, mindössze a hiányokra szeretném felhívni sarkalatosan a figyelmet. 

Vegyünk példaként három témát: alapszintű elsősegélynyújtás, Ady Endre költészete, bevétel-nyereség és az adózás alapjai. E három téma közül mindannyian ki tudjuk választani azt az egyet, amire egy átlagos fiatalnak a legkevésbé lesz szüksége az életben.

A gimnáziumi érettségi tételek között pedig pont fordítva képviseltetik magukat ezek a témakörök. Mindezeknek a végeredménye egyfajta távolságtartás a tudománnyal szemben, és a tudományszkeptikusság pedig már csak egy további apró lépés. Kétségbe vonjuk, hogy a Föld gömbölyű-e, homeopátiás készítményektől vagy csodagombától várunk gyógyulást, az örök élet génjének felfedezését várjuk, oltásszkeptikusak vagyunk.

Ennek ellentétje – kis túlzással – az az embertípus, aki minden lépését valószínűségszámítással alapozza meg. A modern szkeptikusok kétségbe vonják azt, ami megismételhető mérésekkel nem igazolható, hiszen a tudományos módszereknek ez az alapja. Thomas Henry Huxley óta az agnosztikusok vallják, Isten létezése bizonyíthatatlan. 

Egy problémát kiemelnék ez utóbbi nézőponttal kapcsolatban. A tudományos megismerés határai végesek és változóak. Ahogy egyre részletesebben megismerjük a világot, egyre inkább ráeszmélünk, mennyi mindent nem ismerünk. A mérőműszereink is folyamatosan fejlődnek. A korábban korrekt módszerekkel tett megállapításokat felülvizsgáljuk, átírjuk. Viszonylag gyorsan változnak a tudományos igazságok. Ahogy Szent Pál írta, a tudomány elenyészik. Ettől még maga a kritikus gondolkodás létjogosultsága nem vész el, csupán az aktuális adatok korlátainak mindig tudatában kell lennünk. Ezek nem gránitszilárdságú fundamentumok. A laikus emberek vélhetően fordítva gondolkodnak a tudományról, mint a tudósok, még akkor is, ha szkeptikus tudománytisztelőnek tartják magukat. Nem találkoznak azzal a felismeréssel, hogy tévednek, hiába helyesen jártak el. A vérbeli tudós pedig igen. Ebből fakadhat az ellentét, amit a megfelelő oktatás és a tájékoztatás feloldhat.

Megjelent a Magyar7 2025/6.számában.