A néplélek a kedvenc játékom - Nagyinterjú Berecz Andrással
Berecz András Kossuth-, Prima- és Magyar Örökség-díjas mesemondó, folklórkutató, népdalénekes. A beszélgetésre készülve az volt az első gondolatom, hogy olyan sokan próbálják, próbáljuk meghatározni a magyarságunkat, szempontokat, támpontokat keresünk, amelyek mellett definiálhatjuk, ki és mi a magyar. Benne pedig egyszerűen összpontosul az egész Kárpát-medence, mindaz, amire keressük a kifejezéseket. Ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódik a neki szánt első kérdésem.

Ha jól emlékszem, pont az egyik fia, István nyilatkozta önről, hogy a magyar ember kiváló ismerője. Kedves András, milyen tehát a magyar ember, hogy látja ön?
Nem egyszerű kérdés. Mindenesetre olyanhoz intézte a kérdését, aki nagyon régóta úton van és nemcsak a népdalokat, népmeséket gyűjti, hanem mint színpadi ember, előadás után találkozik az emberekkel Torontótól Bákóig, Nyitrától Rómáig és Johannesburgig. Tehát a magyarságot a Kárpát-medencében és emigrációban is nap mint nap látom és hallom. Ez kegyelmi állapot, egyébbel sem foglalkozom, csak rakosgatom a nagyon érdekes és tömör gondolatokat, amik történelmi kérdéseinkre adnak választ. Lelki tusakodásainknak egy-egy foglalata több évtizede. Ezért a fülemben van a magyar embernek az öröme és a bánata. De, a választ hogyan is tudnám megadni? Attól félek, hogy általánosításokba kezdenék, mégis valami kísérletet teszek. A magyar olyan, akivel nagyon jó találkozni, hajlamos az előzékenységre, már-már a szégyenkezés határáig, tehát magát előre nyomni neki nem esik jól. Az új világban, ahol pályázatokat kell írni még a földműves embernek is, hajlamos lemaradni. Van büszkeség benne, ami azt mondja, ha adnak nekem, ne úgy adjanak, hogy kérek. Nem annyira megy neki a sorban állás, a koldulásszerű habitus. Nehéz helyzetben is – néha a kárára – megőrzi a büszkeségét. Végtelenül humoros is tud lenni. Amikor nemzetközi mesemondó találkozókon különféle népekkel találkozom, megfigyeltem, hogy kapásból mindennek meg tudja fogalmazni az ellenkezőjét is, és úgy tűnik, hogy ettől erőt szokott nyerni. A tréfálkozásban, az egymással való viccelődésben a nehéz helyzetben lévő atyánk fiai is új erőt nyernek. Ez a meséinkben is visszaköszön. Még mielőtt elragadtatnám magam, azt mondom: ahhoz, hogy összehasonlítsam és megragadjam népünk legjellegzetesebb tulajdonságait, jobban kellene ismernem más népeket.
Akkor csavarjunk még egyet a kérdésen. Van-e különbség az anyaországban élő magyarok és a határon túli, illetve tengerentúli magyarok között?
Hogyne. Az ember a sorsát magán viseli. Az ember nem tagadja el a sorsát. Ha elvesznek tőled valamit, megtudod, hogy az micsoda, addig nem. A kisebbségi sors ilyen. Aki nem tudja és nem hallotta még a szülei panaszát, hogy bizonyos igazságaikat csak suttogva mondhatták, mondhattuk ki, az nem tudja, hogy milyen sokszorosan megvertnek lenni és talpra állni. Ezért én a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben, Moldvában mindig úgy kérdezős-ködtem, hogy tudtam a válaszok, vagy a válasz helyett a vállrándítás súlyát. Tudtam, hogy honnan jön. Szerencsém, mert nagyon sokan például a magyar fővárosban nem tudják, ezért vannak az ilyeneknek, mint én vagyok kötelességei. Mert érdemes szaladgálni a kettő közt. Aki megérti, hogy a budapesti miért nem érti ezt, s aki tudja, hogy fél mondattal mit tud mondani, vagy egy elmorzsolt könnycseppel egy erdélyi ember, annak óriási lehetőségei vannak. Csodálatos lehetőség utat építeni a kettő közt. Különben is, szellemi tevékenységnek nem tudok jobbat, mint megértetni embert az emberrel. Itt még a magyar történelmen is lehet foltozgatni. Erős akkor vagyok, ha tudom, hogy ő az én emlékezetemből őrzött meg valamit. Az én emlékezetemből kihullott, de a székely ember megőrzött olyan dalt, kifejezést, a felvidéki ember megőrzött egy régmúltat. Ezt összerakni akkora gazdagság, hogy e nélkül kár élni.
Mikor azt mondtam, hogy önben összpontosul az egész Kárpát-medence, leginkább arra gondoltam, hogy felvidéki gyökerei vannak. Budapesten született és él, illetve a tizenöt millió magyartól gyűjti az emlékeket. Mekkora felelősség ez!
A felelősség szót kerülni szoktam, mert akkor úgy tűnik, mintha ez nekem nem játék volna. A felelősség szónak van valami kötelesség szaga. Én azt szeretem, amikor a mesékkel való bánás, a néplélek legszebb pillanataival, legendákkal, énekekkel sikerül úgy bánnom, mint a legkedvesebb játékommal. Ha a közönség azt venné észre, hogy borzasztó felelős vagyok az egészért, már nem kacagna. Elveszítené a játék ízét. Persze, a nyelvért, a sorsunkért rajongó, bizakodó ember vagyok, de amikor mindezt mesébe, dalba foglalom, húsbavágóan fontos a játékot megőrizni. Nagyobb lehetőség a magyar nyelvet, mint a legeslegszebb játékot felmutatni, mint egy félteni való, korhadó, penészedő, öregedő mumust. Az nem olyan vonzó, de megmutatni a fényét, a játékát, s hogy meghálálja a vele való foglalkozást, az igen! Ebben hiszek én. Ezért vagyok felelőtlen én.
Nem mehetek el amellett a kérdés mellett sem, hogy mennyire büszke a felvidéki gyökereire?
Hogyne volnék büszke, amikor édesapám a harmadik gyermekként első volt, aki tanulhatott a családban egy 6-700 fős kis faluban. Nem vetette fel őket a gazdagság, az u betűket a földön tanulta az ekével, mégis ő volt az első, aki latinul tanult a trágyás szekéren. A büszkeségem itt kezdődik, mert ő úgy járt Rimaszombatba, hogy mindenből igen jó tanuló volt. Nyáron, amikor hazament Sőregre, megtanította a kanászgyerekeket, pásztorgyerekeket, falubelieket rúdugrásra, gerelyhajításra, diszkoszvetésre és jó kis futballcsapatot csináltak. Majd ez az ember elvégezte Prágában a közgazdasági egyetemet, Debrecenben francia–magyar szakon bölcsészdiplomát szerzett és Budapesten ’48-ban a jogi egyetemet is elvégezte. Sok ilyen sors van, hogy az ember lejjebbről, nehezebb helyzetből indul és előnyére tudja változtatni, mert tízannyit akar, mint akinek ott hever a lehetőség a lábai előtt. Édesapámnak mindene volt a magyar nyelv, az volt a legnagyobb boldogsága, rajongásig szerette, s talán ezért tanult meg ilyen sok nyelvet.
Számos, különböző jellegű fellépése van. Van, amikor egy zárt térben a legelső pillanattól önre szegeződnek a tekintetek, de van, amikor közönséget kell varázsolnia az ott kószáló emberekből. Milyen eszközökkel dolgozik ilyenkor?
Ha nem nyered meg az első két-három percet, akkor nagyon nehéz helyzetben vagy. Lehetetlen nincs, de legrosszabb a büszke és gőgös előadóművésznek, mert kimarad abból, hogy a téma iránt nem érdeklődőkből lelkes rajongót faragjon. Nekem párszor sikerült. Menekülök attól, hogy magamba feledkezve, a saját művészetemért rajongva, rossz szervezésben én haragudjak a közönségre. Igen, van sok rossz szervezés. Nem pontosan tudják mondjuk, hogy a mese nem háttérzörej. Nem olyan, mint egy kellemes muzsika, ami mellett megvacsorázhatsz.
Mennyire szereti a magyar ember a mesét, és milyen jellegű meséket szeret?
A magyar ember, és úgy gondolom minden más nép, nem tudja, hogy mit szeret. A mesemondó nagy lehetősége becsapni a közönséget. Most olvastam Shakespeare egyik kortársától, hogy a népnek szerelem kell és kutya. Tehát, ha a színpadon kutyát és szerelmi kalandot lát, arra figyel. Ha megkérdezném a mai közönséget, milyen meséket akar, legelőször azt mondanák, hogy pajzán mesét. Megint megsértődhetnék, de mivel a mese egyetemes, tehát a teljes életet meg tudja fogalmazni, nem kell komolyan venni, hogy mit akarnak. Ilyenkor azt válaszolom, hogy az is lesz benne, ne féljetek, s akkor örülnek. Ezért mondom, hála istennek, fogalma sincs az emberiségnek, hogy mit szeret.
Hogy áll ki a közönség elé? Előre eltervezett mesékkel, vagy ott dől el, mit fog mondani, esetleg a kettő együtt?
Vegyesen, igen. Van, amikor a nyelvemen ott van néhány mese, és azt mondanám éppen a legszívesebben, de felülírja a helyzet. Aki szól, előbb nézze meg, hogy kihez kíván szólni. A színpadon törvények vannak, ott igazodni kell. Az egyik tehát, hogy nézd meg, kihez szólsz, ez a civil életben is így van.
Ha meg kellene fogalmaznia a saját igazságát akár a mesékre, akár a saját életére vonatkozóan, akkor mi lenne az?
Én ezekhez nagyon kicsi ember vagyok. Könnyebb megfogalmaznom történetekben, mint elvont fogalmakban. Sok igazságom van, az egyik például a hazugság. Hazug Pista bácsi igazsága az, hogy játékosan, görbén mondja el a legfontosabb dolgot is, mert akkor valaki meghallgatja. Egyébként érvényes Szent Pál igazsága a korinthusiakhoz írt levélben: Közületek valaki el ne bízza magát! Ha valaki bölcs akar lenni, bolond legyen, hogy bölcs legyen, mert evilág bölcsessége a Teremtő előtt úgyis csak bolondság s köztetek a legbolondabb én vagyok. A csupasz, meztelen igazságot, ha kimondod, elmenekülnek az emberek. Az igazság olyan, mint a sziklakő, ha azt akarod, hogy eljusson az emberekig, nagyon sok utat lehet megjárni vele. Az egyik az a játékos igazság, amelyik visszásan fogalmaz. Erre a nagyon szorgalmas ember, aki nem tudja felemelni a fejét, azt mondja, hazugság. Így lett Köllő Istvánból Hazug Pista. Hát, igen, a költészet hazugság. Arany János azt mondta, hazudj, költő, csak rajta ne kapjanak! Shakespeare is foglalkozik ezzel, ő is azt mondja, hogy a nagy igazságot udvari bolond szájába kell adni. Azt meghallják. Olyan, mint egy jó csomagolópapír, otthon kibontja magát. Az én igazságom, a mesemondóféle igazság a játék mögött van. Zárógondolatként idéznék egy Rómeó monológot Kosztolányi forditásában. Amikor még volt esze, tehát Júliát még nem ismerte, azt mondja Mercutiónak: „Az én élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel megfenyítelek.”..Ha úgy tetszik, a tálcám, melyen átnyújtom neked az igazságot. De te úgy űzöd a szójáték könnyed művészetét, mint a robotot, ezért botot érdemelsz. Mert nem a szellemed „kaptatod”, hanem a nyelvedet koptatod, így aztán csak köpöd a másoktól kapott kopott, lopott élceket. Tehát az a fajta élcelődés, amelyben a szellem kaptat, nem a nyelv kopik, az a fajta, amely tálcán nyújtja át az igazságot, az volna a mi cégünknek, a mesemondóknak az igazsága.
Számtalanszor meséli el ugyanazt a történetet. Adódott-e olyan alkalom, amikor egy mese új értelmet nyert az ön számára?
Nem vagyok sokkal okosabb, mint te, az évek valamit faragtak rajta, itt az idő, hogy vedd nyakadba a világot. A világ a második szüléd neked, annál nagyobb pedagógus nem sok lesz. Tehát a szülő épít egy kikötőt, megépíti a világítótornyot, hajózzatok gyerekek, csak találjatok haza! Na, erre például az egyik mesében úgy találtam rá, mint korábban soha. Tudtam, hogy miről van szó, azelőtt nem.
Hogyan látja a mesék jövőjét a mai világban? Legyen szó modern vagy népmesékről.
A mese köszöni szépen, nagyon jól van. Régen nem volt ilyen jól. Igen sokan mondanak mesét az országban és a világban. Ez örömteli. A mese olyan helyekre jut el és olyan alkalmakon főszereplő, ahol korábban sohasem. Ez jó.
Ön milyen céllal áll ki mesét mondani?
A játék céljával. Elrejtett céljaim, hogy a magyar nyelvet karbantartsam és megmutassam olyan állapotait, amilyenekre ma már nehéz rátalálni. Ha az én ölembe estek csodálatos kifejezések sáros utak végén, ahova nemcsak az autó, a gyalogos is alig tud bemenni, akkor nekem nagy lehetőségem azt felkapni és a kultúraosztogató központból kiteríteni, hogy nézzétek, itt van a szépség maga. Itt van a ki nem használt lehetőség.
Rengeteg kihasználatlan lehetőség van a nyelvünkben. Mi kell ahhoz, hogy a nyelvet élővé tegyük, és hogy éljünk ezekkel a lehetőségekkel?
Úgy, hogy gyakoroljuk magunkat és találkozzunk. Ahol vannak ünnepek és találkozási alkalmak, ott meg van vetve a mesének. Az igazi az, amikor családoknak van egymásra idejük. Ezek nagy kérdések. Van-e olyan, hogy rendszeres alkalom, ahol az ember tíz percnél tovább tudja a másikat hallgatni, mert az már rekordidő. Figyelemzavaros világban élünk. Ha elkezdesz valamit mondani és veszel egy levegőt, azalatt elmennek, mert azt hiszik, befejezted. Egy normális zenének a csöndje a tartalmi része, normális beszédben a szünet nem szégyellni való, az nem hiba. Ha majd odáig jutunk, hogy egymás szüneteitől nem ijedünk meg, az jó lesz.
Megjelent a Magyar7 2024/27.számában.