A nagy visszatérés lehetősége?
A Föld élővilágát a legváltozatosabb lények alkotják, kezdve a mikroszkopikus méretű vírusokkal, baktériumokkal és állati egysejtűekkel, az alacsonyabb és magasabb rendű növényeken, az önálló csoportba sorolt gombákon át egészen a gerinctelen és gerinces állatokig. A Földön, az élet megjelenése óta eltelt nem egész négy milliárd év alatt sok millió faj élt, ezek egy idő után vagy kihaltak, vagy átalakultak és új fajoknak adták át a helyet.

Az ember színrelépésével azonban olyan események is végbementek a bioszférában, amelyek a természetes folyamatokat nemcsak megzavarták, hanem olykor visszafordíthatatlan változásokat eredményeztek, mindenekelőtt az élővilág összetételében.
Az elmúlt félévezredben több olyan madárfaj is örökre eltűnt, amelyeket annak idején még láttak vagy vadásztak is rájuk azok, akik először „találkozhattak” velük. Ezek az állatok rendszerint olyan helyen éltek addig, ahol nem voltak természetes ellenségeik, emiatt sok olyan képességüket elveszítették, amelyek segíthették volna őket a menekülésben. Többnyire röpképtelen, fészkeiket a puszta földön kialakító fajokról van szó.
Mauritius egy kicsiny szigetállam mintegy 900 kilométerre keletre Madagaszkártól az Indiai-óceánban. Két nagyobb és számos apró szigetből áll. Mauritius szigetét már a 10. században ismerték az arab és a maláj hajósok, az első európaiak, akik a szigetre érkeztek a portugálok voltak 1505-ben. Ők azonban nem sokat törődtek az itt élő állatokkal, nem úgy a hollandok, akik száz évvel később léptek az addig lakatlan szigetre, majd távolkeleti gyarmataik könnyebb elérése céljából 1638-ban támaszpontot rendeztek be. Az itt szolgáló katonák számára könnyű prédának ígérkeztek a repülni nem tudó, jobbára lassan totyogó termetes, kb. 1 méter magas, 15–17 kg tömegű madarak.
A fennmaradt leírások alapján meglehetősen nehéz kideríteni, milyen volt a tollazatuk és az életmódjuk, azt viszont tudjuk, hogy a húsok nem volt különösen ízletes – maguk a hollandok Walchvoghel („keményhúsú madár”) néven emlegették –, ezért nagy valószínűséggel nem a túlzásba vitt vadászat irtotta ki őket, hanem a szigeten addig ismeretlen, a telepeseket „elkísérő” ragadozók: kutyák, macskák, patkányok, majmok, valamint a malacok, amelyek vadásztak a fiókákra vagy felzabálták a fészkekben talált tojásokat. A dodó mellett más endemikus madárfajok is kipusztultak a szigeten, illetve a közeli Réunion szigetén.
Ennek a madárnak a sorsa idővel etikai dimenziókat kapott: az emberi felelőtlenség áldozatává vált állatfajok afféle jelképe lett. Talán a bűntudatnak köszönhetően Mauritius címerébe is beemelték, hogy így emlékeztessenek rá.
Most úgy tűnik, hogy akár ismét élő dodókkal találkozhatunk, amennyiben sikeres lesz a genetikusok próbálkozása. Beth Shapiro evolúcióbiológus, egyetemi tanár még 2002-ben szert tett a kihalt madár mitokondriális DNS-ének egy darabkájára és húszéves szorgalmas munkával sikerült rekonstruálnia a dodó teljes genomját. Mellesleg a vizsgálatok igazolták azt is, hogy a ma élő fajok közül a sörényes galamb (Caloenas nicobarica) a legközelebbi rokona. Ezt azért is fontos tudni, mert a dodó genetikai információit a sörényes galamb petesejtjeibe implantálva világra jöhetne egy dodófióka, amelynek persze megfelelő „nevelő szülőket” kellene találni. Míg az emlősöknél az ilyen „klónozás” körülményesebb, mivel a méhen belüli közeg kialakítása jóval nagyobb odafigyelést igényel, addig a tojásokban fejlődő embriókról egyszerűbb gondoskodni. Persze arról azért nem szabad megfeledkezni, hogy egy esetleg megszülető dodófiókának olyan mesterségesen kialakított környezetet kell teremteni, amely háromszáz valahány évvel ezelőtt volt Mauritiuson, hiszen mára ez teljesen eltűnt.
A kísérlet a szakemberek körében azonban nem arat osztatlan elismerést. Sokan felhívják a figyelmet, hogy 1500 óta 161 különböző madárfaj halt ki és a tudósoknak nem az egyszervolt állatok feltámasztására kellene koncentrálniuk, ráadásul sok millió eurós költséggel, hanem a leginkább veszélyeztetett, a kihalás szélére sodródott fajok megóvására.