A magyarországi agrármeteorológia úttörője - 150 éve született Sávoly Ferenc
A Föld éghajlatával foglalkozó tudományok – a klimatológia, a meteorológia stb. – története ugyan az ókorban kezdődött, de önálló szakterületeknek csak a 19. század második felétől számítanak, amikor már olyan eszközök és berendezések is a kutatók rendelkezésére álltak, amelyek a legváltozatosabb adatokat és folyamatokat térben és időben regisztrálni tudták, ráadásul egy jól szervezett hálózat keretében.
Tárgyilagosan el kell ismerni, hogy a magyarországi természettudományi megfigyelések általában kisebb-nagyobb fáziseltolódással követték a Nyugat-Európában, elsősorban Angliában, Franciaországban, Itáliában és Németországban zajló kutatásokat, de időnként jelentkeztek olyan tudósok, akik környezetükből kimagaslottak és merészet lépve külföldi kollégáik nyomába eredtek.
Sávoly a gimnáziumot Nagybecskereken és Temesvárott végezte, majd a temesvári papnevelde hallgatója lett. Felszentelését követően rövid ideig segédlelkészként működött Versecen és az itteni főreáliskolában hittant is oktatott. Az egyházi pályán inkább kényszerűségből indult el, miután szülei anyagilag nem tudták biztosítani a továbbtanulását, jóllehet már diákként is elsősorban az időjárási jelenségek érdekelték, a rendelkezésére álló egyszerű eszközökkel mérte a szél irányát és erősségét, a lehullott csapadék mennyiségét, követte a napi hőmérséklet alakulását. Versecen is működött egy szerény felszereltségű meteorológiai állomás, amelynek a vezetését csekély díjazás fejében („volontőrként”) elvállalta. 1900-ban kipróbált egy módszert a jégesővel fenyegető felhők szétoszlatására: a városban található két darab mozsárágyúval lövéseket adott le a szőlőültetvény felett tornyosuló jégfelhőkre. Ez csak részeredményt hozott, de a helyi hatóságnak bebizonyította, hogy ezzel a módszerrel sikeresen is védekezni lehet, mire rendeltek 80 mozsarat és 36 ezer lövedéket. Sávoly Ferenc ezt követően az Időjárás című lapba egy cikket írt a témáról (Két viharágyúzási tudósítás Versecről) és ez nagy érdeklődést keltett szakmai körökben is. Az amatőr meteorológus még egy ideig a verseci szőlőhegy meteorológiai és domborzati viszonyait tanulmányozta és eközben felfigyelt az időjárás és a gombafertőzések közötti kapcsolatra is. Mikroszkópos vizsgálatokkal kimutatta, hogy a peronoszpórafertőzés lappangási ideje függ a csapadék mennyiségétől, a légkör nedvességétől és hőmérséklettől, ezek ismeretében időben lépve a szőlőben jelentkező károk jelentősen csökkenthetők. Erre a dolgozatára már külföldön is felfigyeltek.
Legjelentősebb eredményei a növények és az időjárás összefüggéseivel kapcsolatosak. Behatóan foglalkozott az Alföld szélviszonyaival és azt vizsgálta, milyen hozadéka volna az Alföld fásításának. Feltevése szerint ez az eléggé száraz térségre mindenképpen jótékony hatással lehetne. Az erdők ugyan nem növelnék jelentős mértékben az itt lehulló csapadék mennyiségét, de fokoznák a talaj vízmegtartó-képességét és magasabb páratartalmat biztosítanának, ami mérsékelné a szélsőséges hőmérsékleti kilengéseket. Emellett a tompíthatnák a szél erejét és csökkentenék a talaj kiszáradását is.
Felismerte, hogy az őszi esőzés jelentősen befolyásolja a búza terméshozamát, ezért szorgalmazta, hogy találjanak módot a kevésbé csapadékos időszakokban a víz pótlására. Kutatásainak köszönhetően a nemes kömény és a ricinus termesztése is eredményesebbé vált.
Egyik alapítója volt 1925-ben a Magyar Meteorológiai Társaságnak. 1925–1934 között egyetemi oktatóként is tevékenykedett. A közgazdasági karon a gazdasági éghajlattan témakörében tartott előadásokat. 1927-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett. 1929-ben a földművelésügyi miniszter megbízta a Mezőgazdasági Múzeum igazgatásával is. Ezt a feladatot 1937-ig látta el, de már súlyos beteg volt, ezért nyugdíjba vonult. 1938. május 16-án hunyt el Budapesten.
