A magyar–morva határvidék varázszugai
„Szelíd domb alján szomorú Szakolcán, Vidéki bánat föllege hajol rám…” – írja Juhász Gyula Emlékek útján című versében, amikor 1912-ben Szakolcára nevezték ki helyettes tanárnak a királyi katolikus főgimnáziumba. Ám költőnk a maga alföldi mivoltával, távol Annától, ezt igazi száműzetésként élte meg. Minden bizonnyal a lelkiállapota miatt lett ilyen negatív Szakolca megítélése, szerintünk ugyanis a városka egy igazi kis ékszerdoboz. Képzeletünket szabadon eresztve el tudjuk gondolni, hogy a boldog békeidők Monarchiájának fénykorában még ennél is idillibb hely lehetett a Fehér-Kárpátok e szeglete, ahol Juhász Gyula tanítja az irodalmat, vagy éppen száz évnek előtte Gvadányi József tölti nyugdíjas éveit.
A Morva folyó menti kisvárost Anjou Nagy Lajos királyunk emelte szabad királyi városi rangra, ezáltal Pozsonnyal, Kassával, Nagyszombattal, Bártfával és Eperjessel egyetemben a legjelentősebb felföldi városok közé került. A király bronzszobra a németes főtér egyik legméltóbb helyén áll. Itt született 1108-ban II. (Vak) Béla királyunk, és állítólag a szülőháza is megvan valahol… Sem tábla, sem emlékezet nem tartja ezt számon, úgyhogy épp itt lenne az ideje ezt a hiányosságot pótolni (Belevágunk!).
A városkából árad a nyugalom és a béke. Főtere és központja mintha semmit sem változott volna a középkor óta, és annak sem érezték feltétlen szükségét, hogy megsemmisítsék vagy megtagadják a magyar múltat.
El kell mondani, hogy a városnak Juhász Gyula idejében is alig 10 százaléka volt csak magyar, valószínűleg az állami alkalmazottak, a tanárok, az értelmiség és a nemesség. A legutóbbi, a 2021-es népszámlálás szerint azonban még mindig van 19 magyar honfi, aki 100 esztendő próbatételét kiállva mindmáig magyarnak vallja magát Szakolcán (Respect!).
A város címere erősen „hajaz” a magyar címerre, azzal a különbséggel, hogy a kettős kereszt vízszintes szárai hosszabbak. A kultúrpalota szecessziós homlokzatán büszkén ott virít és senkit sem zavar a magyar címer, ahogy Juhász Gyula és Gvadányi József magyar nyelvű táblája sem.
A helyiekkel beszélgetve megtudom, hogy többé-kevésbé ismerik a város magyar vonatkozásait, és egyáltalán nem bánják vagy szégyellik. Egy fiatal úgy fogalmaz, már meghaladtuk azokat az időket, amikor zavaró volt a nemzetiségbeli különbség. (Higgyünk benne mi is!)
Ugyancsak közös kapocs, hogy a kürtőskalácsnak itt is élénk hagyománya van, olyannyira, hogy a szakolcaiak a saját változatukat ügyesen le is védették 2010-ben az Európai Unióban. A tradicionális székely édesség egyébként Gvadányi tábornok által került ide, pontosabban az ő erdélyi szakácsa révén, ám hagyománya teljesen a múlt homályába veszett. Pár évvel ezelőtt azonban Juhász Gyula egyik 1911-es kéziratában újra felfedezték a helyiek, és építettek rá „ősi szlovák” brandet (szívesen mindkettőt!). Egyébként a szakolcai némileg eltér az általunk ismert erdélyi kürtőskalácstól mind külalakjában, mind ízvilágában (de azért ez is finom, na).
Szakolca könnyen és jól megközelíthető település, Pozsonytól alig egy, Budapesttől 2,5 órára. Ha pedig már itt járunk, érdemes átugorni egy autentikus morva csülökre a szomszédba, példának okáért Uherské Hradištébe (Magyar Erőd), amelynek középkori hangulatvilága ugyancsak magával ragadó. Ugyan a Morvamező vidéke sosem tartozott a Szent Korona fennhatósága alá, de a morva–magyar határszakaszon számos település viseli az uherské, vagyis magyar előtagot.
A csülök utáni kávét viszont már ajánljuk eggyel odébb, Alsó-Ausztriában elfogyasztani, hiszen hármas határról van szó. Mi a kávézásra Marcheggben kerítettünk sort Přemysl Ottokár cseh király szobránál (ő alapította a várost), ami a morvamezei csatának állít emléket.
Ebben győzte le végérvényesen I. Habsburg Rudolf király a cseh uralkodót a magyar IV. (Kun) László hathatós támogatásával, és gyakorlatilag megalapozta a Habsburgok későbbi európai befolyását, egyben a közép-európai birodalom létrehozását (Vajon jól tették?).
Mindazonáltal erre csavarogva érdemes útba ejteni Dévény várát is, ahol a vén Duna belép a Kárpát-medencébe, s amiről Ady a Góg és Magóg fia vagyok én versében feltette azt a kérdést: szabad-e betörni új időknek új dalaival? 1905-ben Ady a nyugatos eszmék betörésére gondolt, s a választ 16 évvel később kapta meg, amikor a csehszlovák legionáriusok felrobbantották a dévényi várban 1896-ban felállított monumentális Árpád-szobrot, a hét Kárpát-medencei millenniumi szobor egyikét…
Mennyire más fénybe állítja ez Ady szavait, főleg, ha mellé tesszük a szintén korabeli gránit tábla méltatlan helyzetét, ami magánterületen sínylődik, és előszeretettel hasznosítják kerti szerszámok támasztékául (mondjuk legalább nem robbantották fel)
. Felirata máig büszkén hirdeti hajdani dicsőségünket: „E kapun ellenség sokszor rontott a magyarra; de egyszer sem nyert rajta tartós diadalt. Ám a nyugat műveltségének ez út ezer évig nem volt zárva soha. S hogy biztosb legyen itt a verseny, a MAGYAR NEMZET rendezte DUNÁJÁT. Áldja meg ŐT ezután is a Gondviselés!”. Ám utolsó két sorát elég ócska módon egyszerűen lekaparták: „Magyarország ezeréves fennállása ünnepére emelték a magyar Felső Duna szabályozás állami és vállalati végrehajtói”. Ezt látva pedig, ahogy mondani szokás: szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik, s Ady versének utolsó versszakával hagyjuk ott a Duna és a Morva folyó egymásba ölelkezését: Addig sírva, kínban, mit se várva, Mégiscsak száll új szárnyakon a dal, S ha elátkozza százszor Pusztaszer, Mégis győztes, mégis új és magyar…
Megjelent a Magyar7 2024/24.számában.
