A leghíresebb földrengéskutató
A földrengések vitathatatlanul a legnagyobb riadalmat kiváltó természeti jelenségek közé tartoznak. Az évezredek során számos nagy erejű földrengésről készültek feljegyzések, sőt a halálos áldozatok számáról is tudósítanak a beszámolók.
Az igazság az, hogy egy-egy földmozgás várható bekövetkeztét csupán valószínűsíteni lehet, legfeljebb bizonyos hang- és fényjelenségek, illetve az állatok viselkedésében bekövetkező változások alapján gyanakodhatunk a hamarosan bekövetkező eseményre.
Sajnos a német tudós gümőkórban megbetegedett és 34 évesen elhunyt. Nem sokkal halála előtt javaslatot tett egy globális megfigyelőhálózat létrehozására.
A földrengések vizsgálata elsősorban azokban a térségekben nagyon fontos, ahol a földmozgások sűrűbben fordulnak elő. Ilyen térség az USA nyugati partvidéke is, elsősorban Kalifornia állam, ahol gyakran következnek be kisebb-nagyobb, sajnos olykor komoly károkat okozó, halálos áldozatokat is követelő földrengések.
Felmenői németországi bevándorlók voltak és egyik életrajzírója szerint szülei kétszer is összeházasodtak, de aztán végérvényesen szakítottak. Édesanyja először egy lánynak adott életet – ő később tehetséges költő lett, de idősebb korában Alzheimer-kórban megbetegedett és egy elmegyógyintézetben hunyt el. A „második” házasság idején látta meg a napvilágot Charles, de az apját igazából ő sem ismerte. Anyjával is eléggé bonyolult volt a kapcsolata és inkább a nagyapjához kötődött, de fiatal korában – talán a gének furcsa játékának eredményeként – idegileg labilis volt, egy pszichiáter is foglalkozott vele, akinek fennmaradtak a vele kapcsolatos feljegyzései, ezek érdekes adalékként szolgáltak az életrajzírói számára.
Egyetemi tanulmányai sem voltak éppen problémamentesek, végül a Stanford Egyetemen fizikából diplomázott és úgy tűnt, hogy az atomok szerkezetének vizsgálata terén lesz majd sikeres kutató. Több dolgozata is megjelent az atommagok körül mozgó elektronokról, de néhány év múlva a Carnegie Institute szeizmológiai laboratóriumának lett a munkatársa és végleg szakított a kvantumfizikával.
Idővel egy kis csapat alakult ki körülötte, ennek legjelentősebb képviselője egy Németországból kivándorolt zsidó származású tudós, Beno Gutenberg (1899–1960) volt, akivel Richter évtizedeken át együtt vizsgálta a földrengések különböző fizikai adatait. Kapcsolatuk sokáig inkább munkatársi volt, Richter egyik életrajzírója (Susan E. Hough) szerint egyfajta rivalizálás is volt közöttük és csak az 1950-es években mélyült el barátsággá. Gutenberget azért is kell kiemelni, mert az, amit ma a földrengések erősségét jellemző Richter-skálaként ismer a világ valójában kettejük munkájának a „gyümölcse”, de a német tudós szinte irtózott a nyilvánosságtól nem ragaszkodott ahhoz, hogy az ő neve is odakerüljön.
Bár ez a beosztás a laikusok számára is követhető, végeredményben mégiscsak szubjektív. A Richter (és Gutenberg) által kialakított skála a rengés erősségét megfelelő korrekciókkal a szeizmográf által jelzett legnagyobb kitérésből és az epicentrumtól (a földrengés fészkétől) való távolságából határozza meg. Az egyes fokozatok között 32-szeres a különbség, mivel a 100 km távolságban levő szeizmográf által mikrométerben mért kitérés tízes alapú logaritmusáról van szó.
Richter azért is lehetett sikeres, mert nem sokkal korábban Harry O. Wood (1878–1958) és John August Anderson (1876–1859) kifejlesztett egy torziós szeizmométert, amellyel rövid időtartamú földrengések hullámait tudták rögzíteni.
A Richter-skála elméletileg felfelé nyitott, de lényegében a 10-es erősség már globális katasztrófával érne fel. Ilyen erősségű földrengést – szerencsére – még nem tapasztalhattunk, de ha a hírek legalább 5-6-os erősségű rengésekről szólnak, akkor biztosak lehetünk, hogy anyagi károk is keletkeztek.
A 0-1 közötti fokozatú rengésekből naponta sokezer lehet a Földön akár minimális szeizmicitású területeken is, az erősebb rengések viszont már elsősorban jól kijelölhető térségekben tapasztalhatók. Minél erősebb földmozgásról van szó, a gyakoriságuk annál kisebb. Kilencesnél erősebb földrengés mintegy húszévente fordul elő. A Richter-skála bevezetése óta mért legnagyobb, 9,5 erősségű földrengés Chile partjai előtt következett be 1960-ban. A második legerősebb, 9,2 erősségű földrengés 1960-ban Alaszkában történt, a 2004 karácsonyi indiai-óceáni földrengés erőssége 9,1 volt. A mai Magyarország területén kipattant legnagyobb földrengés Komáromban keletkezett 1763. június 28-án, erősségét 6,3-ra becsülik.
Richter egész életét a szeizmográfiának szentelte, számos tanítványa is volt, bár korántsem akkora számban, ahogy egy ilyen tudós professzortól elvárnánk. Támogatta a földrengésbiztos épületek építési szabályrendszerének kidolgozását, és ellenezte a harminc emeletnél magasabb épületek építését. Közreműködött a dél-kaliforniai földrengésjelző hálózat létrehozásában, amely nemcsak a földrengések erősségét és középpontját, hanem gyakoriságukat is rögzítette. Több nyelvet is megtanult (még valamit japánul is tudott!) annak érdekében, hogy az őt foglalkoztató témáról készült dolgozatokat akár eredetiben is olvashassa.
A szakmai körökben 1998 óta már nem a róla elnevezett skálát használják, hanem a Mercalli-skálára emlékeztető ún. európai makroszeizmikus skálát, amely nem a földrengés fészkében felszabaduló energia mértékéből vezeti le a földrengés erősségét, hanem a hatás helyén, a rengés okozta pusztításból. Ennek is 12 fokozata van, de ugyanolyan szubjektív, mint a Mercalli-skála.
Negyven évvel ezelőtt, 1985. szeptember 30-án hunyt el.
