A kíváncsi professzor - interjú a dunaszerdahelyi Takács Gergellyel

Milyen a pedagógus-kutató élete?

Mivel nem tartom magam pedagógusnak, inkább a kutató szóval illetném a státuszom. Rendszeresen tartok ugyan órákat a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetemen, de a karon nagyjából a 20%-át teszi ki az egyetemi oktatói munkám. Elsősorban kutató vagyok. Persze más kérdés, hogy egyénileg foglalkozom egy-egy diákkal a diplomamunkáját illetően. A pedagógia azonban inkább csak úgy hozzáadódott a kutatói munkámhoz. A pedagógiáról sokáig azt állítottam, hogy nem szeretem, aztán később rájöttem, hogy mégis kedvelem. Eleinte nyűgnek fogtam fel, de menet közben kiderült, hogy ennek is megvan a szépsége, főleg akkor, ha érzem és látom a visszajelzéseket a diákok részéről is.

Ezek szerint kedvelik a diákok?

Nagyon jó érzéssel tölt el, ha olyan visszajelzéseket kapok, hogy a diákok jól érzik magukat az óráimon, és ha eredményes a velük töltött idő. Természetesen igyekszem a lazaságot és az igényességet összeegyeztetni. Nem mondhatnám, hogy nagyon kemény lennék az órákon, de azért megkövetelem a tudást. Igényes vagyok a diákokkal és magammal szemben is.

Nagyon sokféleképpen definiálhatjuk a munkásságát. Mégis mi az, amit kutat, mi a szakterülete?

A Szlovák Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Kara Automatizálás, Méréstechnika és Alkalmazott Informatika Intézetének vagyok a kutatója, ezen belül a mechatronikával is foglalkozom. A mechatronika vegyíti az elektrotechnika világát és a programozást, de a gépészet klasszikus része is ide sorolható. Tulajdonképpen az okos gépek világában tevékenykedem. Informatikus biztosan nem vagyok, és ezt a meghatározást nem is szeretem. Amikor valakire azt mondják, hogy informatikus, azt én beskatulyázásnak tartom. Személy szerint a ,,vassal” (hardver) is foglalkozom, amúgy nem tartom magam jó programozónak, mert biztosan akadnak nálam sokkal ügyesebbek.

Az igaz, hogy a családban még mindig én installálom a nyomtatókat.

Harmincnyolc évesen az idén vette át a professzori kinevezését. Hogyan élte meg?

Valóban nem szokványos ilyen fiatalon a professzori szintre lépni, de ha azt csinálod, amit igazán szeretsz, akkor nem lehetetlen. Bennem is megvolt az az érzés, hogy meg kell mutatnom, mire vagyok képes. Hosszú folyamat volt, rengeteg szubjektív összetevővel, ugyanis a professzorokról és a docensekről a kar és az egyetem tudományos tanácsa szavaz. Az objektív szempontok közé sorolhatjuk a bizonyos számú tanulmányok írását, a minőségi szakfolyóiratokban történő publikálást és egyéb kategóriákat. Legalább egy doktoranduszt kellett kinevelnem, ám ezek a követelmények mostanában folyamatosan változnak és szigorodnak.

Ha rajtam múlna, még jobban szigorítanám.

Igazából a professzori kinevezést nagyon jóleső érzéssel fogadtam, ugyanis a munkám gyümölcsének fogható fel, de megyek tovább, csinálom azt, amihez értek. Másnap felkeltem, és nem lett jobb vagy rosszabb a napom.

Jár ezzel a kinevezéssel valamilyen előny is?

Az adminisztratív elvárásokból talán több lett, de nem állítom, hogy megváltozott volna az egyetemen végzett munka mennyisége, illetve a minősége. Az intézmény érdeke, hogy a formális státuszok jól működjenek, tehát a professzorok számát is meghatározzák a felsőoktatási szabályok.

Mi motiválja?

A kíváncsiság. Az, hogy min alapulnak a dolgok, és miért működnek úgy, ahogyan. Valami elkezd érdekelni, megyek utána, néha azonban rájövök, hogy butaság volt, de mindenből tanul az ember.

Kíváncsiság nélkül ezt a tudományt nem is lehetne művelni, meg hát gyermekkoromtól fogva érdeklődő természet vagyok.

Egykeként laboratóriumot csináltam a tömbházunk pincéjéből, ezzel ütöttem el az időt. Azt hiszem, a kíváncsiságomnak is köszönhető, hogy amikor végeztem az egyetemet, vendégkutatóként Oxfordba több alkalommal is sikerült kijutnom.

Hogyan lehetett folytatni a kutatást a járvány alatt?

Most már családapaként is helyt kell állnom, ezért a napi 24 órába elég nehéz beleférni. Amit nagyon nehezen szoktam meg, hogy többször kellett online órákat tartanom, az órafelépítést előre megtervezni, kreatívnak lenni stb., így a kutatásaimra alig maradt idő. A családunk még februárban bővült, a kislányunk után egy koronaherceggel (így becéztük a kisfiunkat), aki pont beleszületett ebbe az időszakba. És azért a hobbimnak is szeretek élni, ami az olvasás, így kissé összesűrűsödött az idő. Mondhatjuk, hogy az egyetemen szinte megkönnyítette a dolgunkat a home office, hiszen kiderült, hogy az iskolarendszer így is tudna működni. Sőt. Az online térben megvalósuló szóbeli vizsgákon a diákok sokkal jobban tudnak teljesíteni, mert otthoni környezetben vannak, és nincs bennük annyi feszültség. Persze ez emberfüggő, de vannak, akik jobban teljesítenek ebben a formában.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Teszem tovább a dolgom. Lehet, hogy egy tudományos kötet megírása is belefér majd az időmbe.