A káoszból a rend felé - 800 éve keletkezett az Aranybulla
Az Árpád házi királyok uralkodásának utolsó száz éve (1200–1301) a magyar nemzet történelmében nemcsak az egyik legviharosabb, hanem a legellentmondásosabb időszak is volt.
Elég csak az 1241. évi mongol betörésre („tatárjárásra”) utalnunk, amelynek következtében IV. Bélának szinte újból meg kellett alapítania a magyar királyságot, de mindezt megelőzte – és részben előre is vetítette – a „második honalapító” uralkodó édesapjának, II. Andrásnak (1177–1235) – másképp: II. Endrének – a meggondolatlan, szinte a saját érdekeit semmibe vevő bel- és külpolitikája. András III. Béla király másodszülött fia volt, tehát elvileg nem lehetett trónigénye, de a helyzetükkel és a sorsukkal elégedetlen hercegek már korábban is sok viszály okozói voltak, és András csak ezt a „hagyományt” követte, amikor bátyja, Imre trónjára tört. Pedig apjától várakat, nagy birtokokat kapott és sok pénzt is, bár ezt egy majdani keresztes hadjárat megszervezése és végrehajtása céljából.
11 éves korában (1188-ban) apja Halics trónját szerezte meg számára, de két évvel később elűzték onnan, így vissza kellett térnie Magyarországra. Halics azonban később is állandóan foglalkoztatta és már királyként több ízben is hol sikeres, hol sikertelen hadjáratokat indított a terület birtoklásáért. De még ennél is jobban foglalkoztatta az a cél, hogy megszerezze a magyar trónt és ezért gyakran került összetűzésbe bátyjával, ami sok energiát és főleg pénzt emésztett fel és persze a terv kivitelezéséhez támogatókat is kellett megnyernie, ami csakis a királyi javak osztogatásával volt megvalósítható. A testvérek viszálykodását a római pápa igyekezett elrendezni, és ez ideig-óráig sikerült is. De aztán ismét kiújult az ellenségeskedés és minden ott folytatódott, ahol hónapokkal korábban abbamaradt. András vágya végül 1205-ben teljesült, amikor előbb Imre harmincévesen elhunyt, majd hónapokkal később a gyermekként trónra került László fia is követte őt a túlvilágra.
II. András három évtizedes uralkodásának részletes értékelésére nem vállalkoznék, de a királyi hatalom meggyengülésének legfontosabb okairól mégiscsak szólni kell. Miután a hozzá hűnek mutatkozókat igyekezett megjutalmazni, gyakran adományozott királyi birtokokat, később már egész vármegyéket is. Amivel persze a főurak hatalmát erősítette, közben pedig a királyi jövedelmeket apasztotta, hiszen a birtokokból befolyt adók nem a kincstárat gyarapították. A katolikus egyház ezekben az időkben fontos hatalmi tényező is volt, a magyarországi főpapok is sokszor törtek borsot a király orra alá, és ha valami nem volt ínyükre, azonnal a Vatikánba üzentek és a pápának rendszerint sikerült is jobb belátásra bírnia az uralkodót. Közben állandóan arra emlékeztették őt az egymást követő egyházfők, hogy még hercegként ígéretet tett egy szentföldi keresztes hadjárat indítására. Az erre szánt pénzt azonban még trónra lépése előtt elkótyavetyélte és egyébként sem nagyon vágyott rá, hogy a Szentföldön hadakozzon.
A jelenből visszapillantva erre a korszakra úgy tűnik fel, hogy II. Endre hebehurgya uralkodása, majd az 1217–1218-ban elindított, de csak fölösleges kiadásokkal járó szentföldi kereszteshadjárata, amelynek megszervezéséhez, a seregek hajókon történő szállításához a királynak Velencétől még kölcsönt is fel kellett vennie (sőt, néhány Adriai-tengeri kikötő feletti birtoklásáról is le kellett mondani a városállam javára) törvényszerűen vezetett oda, hogy a királynak írásos biztosítékot kellett nyújtania arról, hogy tiszteletben tartja a főurak jogait, nem engedi meg a zsidóknak és az izmaelitáknak (szaracénoknak), hogy adókat hajtsanak be. A dokumentumban garanciát vállalt a király arra is, hogy az új pénzek, amelyek húsvéttól a következő év húsvétjáig lesznek érvényben legalább olyan értékűek lesznek, mint voltak I. Béla idejében. A II. András által addig veretett pénz értéke ugyanis fokozatosan romlott és ez is társadalmi feszültség forrása volt.
Az eredeti Aranybulla hét példányban készült, aláírói között olyan főurak is szerepelnek, akik részt vettek II. András szentföldi kereszteshadjáratában. Ennek azért van jelentősége, mert egyes történészek szerint az Aranybulla – amelyet a magyar alkotmányosság első dokumentumaként tartanak számon és 1848-ig érvényben volt, de bizonyos kitételei egészen a 20. század közepéig a magyar jogrendnek is részei voltak – lényegében azokra az elvekre épül, amelyeket a Jeruzsálemi Királyságban elfogadott jeruzsálemi assizák rögzítettek. Ezeket a II. Andrást a hadjáratban elkísért előkelőségek – elsősorban Ugron királyi kancellár és Tamás egri püspök – nyilvánvalóan ismerték. Ők is szerepelnek egyébként az oklevél aláírói között. Az Aranybulla előtt hét évvel korábban, 1215-ben keletkezett angliai Magna Charta ugyancsak ezeket az elveket alkalmazza, bár jogilag elegánsabban és megalapozottabban megfogalmazva, ami jelzi a két ország közötti eltérő társadalmi szintet is.
A hét példányban készült eredeti Aranybullát különböző helyeken őrizték, már amennyire ez lehetséges volt. Egy példányt a pápának küldtek el, egyet az ispotályos vitézeknél, a harmadikat a templomosoknál, a negyediket a királyi udvarban, az ötödiket az esztergomi káptalannál, a hatodikat a kalocsai káptalannál, a hetediket a nádornál őrizték. A nádornak külön is kötelességévé tették, hogy a szabadságlevelet szüntelen szemei előtt tartva, sem ő ne tévedjen le valamelyik pontjáról, sem a királyt, sem a nemeseket vagy másokat letévedni ne engedjen.
Ma már egyetlen eredeti példánya sem létezik, ugyanis a függőpecsét valóban aranyból volt és ezt rendszerint az első adandó alkalommal letépték a dokumentumról.
