A hidegháború első igazán forró momentuma: hetven évvel ezelőtt tört ki a koreai háború
Hetven évvel ezelőtt tört ki a koreai háború, a hidegháború egyik legforróbb konfliktusa a két szuperhatalom között. 1950. június 25-én a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (Észak-Korea) megtámadta a Koreai Köztársaságot (Dél-Korea).
Nézzük először, hogy is jutottak idáig, mik a konfliktus előzményei!
Korea Ázsia egyik legöregebb állama volt, amikor a huszadik század elején a feltörekvő Japán befolyása alá vonta, majd 1910-ben angol és amerikai jóváhagyással annektálta, vagyis bekebelezte az országot. „Őfelsége kormányának nincsenek sem állandó barátai, sem állandó ellenségei, csak állandó érdekei!” Idézhetnénk Lord Palmerstont, Viktória királynő egykori külügyminiszterét, majd miniszterelnökét, annak kapcsán, hogy a második világháború idején már mindkét ország fennen hangoztatta, Koreának vissza kell kapnia önállóságát.
A koreaiak ellenállási küzdelme két részre szakadt, volt egy polgári, nacionalista irányzat és egy kommunisták vezette, a kínai csapatok kötelékében harcoló csoport.
A köztük lévő viszály gyengítette a japánellenes fellépésüket, illetve a későbbi konfliktusoknak is megágyazott. Mikor a szamurájok utódai, 1945. augusztus 15-én letették a fegyvert, összeomlott a gyarmati uralmuk is. Természetesen a koreai vezetők nem tudtak megegyezni a "hogyantovábbról". A japán csapatok távozása viszont hatalmi vákuumot hozott létre, amit sem Moszkvában, sem pedig Washingtonban nem nézhettek tétlenül. Végül megegyeztek, hogy a Koreai-félszigetet felosztják egymás között a 38-ik szélességi fok mentén. Attól északra a szovjetek az urak, délre az Egyesült Államok.
Pár év kellett csak, hogy ez a "megszállás" teljesen eltérő irányba vigye a félsziget két felét.
Természetesen mindkét fél olyan politikust akart hatalomra juttatni, akiben megbízott, ahogy mondani szokás, az ő emberük volt. Az amerikaiak nagy gyanakvással figyelték a Szöulba összehívott népi bizottságok képviselőinek országos kongresszusát, a kikiáltott Koreai Népköztársaságtól pedig egyenesen felállt a szőr a hátukon. A létrejövő koalíciós kormányban egyébként Li Szin Man lett volna a miniszterelnök, és Kim Ir Szen a hadügyekért felelt volna. E két névnek a későbbiekben fontos szerep jut majd.
A szeptemberben megérkező amerikai hadsereg gyorsan eltörölte ezeket a kezdeményezéseket, sőt délen az egykori japán gyarmati vezetést helyezte vissza, erre azonban elemi erejű felháborodás tört ki, így visszakozniuk kellett.
Az elkövetkező pár évben a félsziget déli részén sztrájkok, tüntetések, fegyveres összecsapások söpörtek végig. A betiltott kommunista párt partizánharcot folytatott, ebben azonban teljesen felmorzsolódtak.
Ezalatt Északon szovjet támogatással felszámolták a japán uralom maradékát is, a Szovjetunióból hazatért koreai emigránsok egyre fontosabb tisztségeket kaptak. 1946 márciusában földreformot hajtottak végre, államosították a japánok és a velük együttműködő koreai kollaboránsok tulajdonát. A szovjetek embere Kim Ir Szen lett az Ideiglenes Népi Bizottság elnöke, délen pedig az amerikaiak választottja Li Szi Man lett az első ember. Az angol, amerikai, szovjet külügyminiszter 1945 decemberi moszkvai találkozóján 5 éves gyámsági rendszer bevezetéséről döntöttek.
Két évvel később az USA az ENSZ elé vitte Korea ügyét, ahol a szovjet tiltakozás ellenére, az összkoreai általános választás felügyeletére létrehozták az Ideiglenes Korea-bizottságot.
A választásokat azonban csak délen tartották meg, mert Phenjan (Észak-Korea fővárosa) nem engedte be területére a bizottság tagjait. Délen tehát 1948. augusztus 15-én kikiáltották a Koreai Köztársaságot, Li Szi Man elnökletével. Természetesen a szöuli kormány önmagát tartotta az egyedüli, hivatalos Koreának. Az északi reakció sem késett, késhetett sokáig, szeptember 9-én létrejött a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, Kim Ir Szen vezetésével.
Mondanunk sem kell, hogy ők is magukat tartották az egyedüli, igazi, hivatalos Koreának.
Kérték felvételüket az ENSZ-be, de nem találtak megértésre. A szovjet és amerikai csapatok is elhagyták a sokat szenvedett félszigetet, de mindketten barátsági, kereskedelmi szerződéseket kötöttek pártfogoltjaikkal. Az államhatárrá váló 38-ik szélességi fok mentén pedig elkezdődtek a különféle incidensek, összecsapások. Washingtonban egy rövid ideig úgy gondolták, hogy Délkelet-Ázsia nem is számít igazán, 1950. januárjában Dean Acheson külügyminiszter elmondta, hogy nem is oly fontos Dél-Korea az USA biztonsága szempontjából.
E rövid intermezzo után újra előtérbe került a Truman-doktrína, mely szerint az Egyesült Államoknak kötelessége támogatni azokat a nemzeteket, melyek szeretnék megőrizni önrendelkezésüket a kommunizmussal szemben.
Hetven évvel ezelőtt, 1950. június 25-én az északi csapatok, maguk mögött tudva Moszkva és Peking megnyugtató árnyékát, átlépték a határrá kijelölt szélességi kört. Az időpontban az is szerepet játszott, hogy ekkor már tudható volt, Moszkva is rendelkezik atomfegyverrel. Az ENSZ még a támadás napján felszólította Kim Ir Szent a csapatai visszavonására, nem sok sikerrel.
Két nappal később Harry Truman, az USA elnöke engedélyezte a térségben lévő amerikai csapatok beavatkozását a déliek oldalán.
A britek egy flottát küldtek a félszigethez, ENSZ-zászló alatt több, mint egy tucat ország csapatai jelentek meg, bár zömük amerikai katona volt, Douglas MacArthur tábornok vezetésével. Eleinte az északi csapatok gyorsan törtek előre, elfoglalták Szöult, szeptember közepére pedig már csak egy keskeny délkeleti rész maradt a félszigetből a déliek ellenőrzése alatt, melynek legfontosabb városa Puszan volt. A terület megtartásában a nyolcadik amerikai hadseregnek voltak óriási érdemei.
MacArthur gondolt egy merészet, és az északiak hátában Incshon városánál szállt partra csapataival, és ezzel megfordította a hadiszerencsét. Az ENSZ gyakorlatilag amerikai csapatai mélyen behatoltak Észak-Korea területére, elérték a kínai határt is. Ekkor döntött úgy Mao Ce-tung, Kína mindenható ura, hogy ennek már a fele sem tréfa, még nagyobb támogatás kell a koreai elvtársaknak. Mintegy 450 ezer fős sereget küldött harcba, ami újra megfordította a háborút. A koreai háborúban vesztette életét Mao legidősebb fia, Mao Anying.
Az amerikaiak visszaszorultak a déli részre, 1951 elején már újra Szöulért folyt a harc.
A kínai-koreai előretörés idején MacArthur tárbornok felvetette, hogy ideje lenne, Pekingnek megmutatni mit tudnak az amerikai atombombák. Truman azonban már 1946 leírta az atomfegyverekkel kapcsolatos gondolatait: „Az emberi állatnak most már meg kell változnia, különben végzetes és teljes pusztulással kell szembenéznie, és talán a rovarok kora vagy egy atmoszféra nélküli bolygó következik utána.” Álláspontját legfőbb szövetségese London is osztotta, a munkáspárti kormány hallani sem akart atomfegyverek bevetéséről. A harcvonal lassan állandósult, patthelyzet alakult ki, noha a tengeri és a légi fölény az amerikaiaké volt, bár ezt az északi sereghez megérkező MiG-15 vadászgépek ezt kissé megzavarták. Washingtonban eközben egyes körök azt követelték Trumantól, üzenjen hadat Kínának. Az elnök azonban nem akart egy harmadik világháborút kirobbantani, ennek a küzdelemnek áldozatul esett MacArthur is, akinek helyére mást neveztek ki. Kim Ir Szen 1951 nyarán bejelentette, hogy hajlandó a tárgyalóasztalhoz ülni. Ezek azonban még két évig húzódtak, mire sikerült dűlőre jutniuk. Legnagyobb probléma az volt, hogy mi legyen az észak-koreai hadifoglyokkal. Phenjan mindenkép haza akarta őket hozni, a kérdés, hogy ők mennyire akartak menni.
1953-ban mindkét szuperhatalomban vezetőcserére került sor, érkezett Hruscsov és Eisenhower, megindultak a fegyverszüneti tárgyalások, amiket sikerült is befejezni. 1953. július 27-én|a panmindzsoni fegyverszünettel véget ér a koreai háború. Ezt azóta a ma napig nem követte a béke aláírása Észak- és Dél-Korea között. Az 1953 nyarán fennálló harcvonal mentén hoztak létre egy négy kilométer széles fegyvermentes övezetet, ami a mai napig a határt jelöli Phenjan és Szöul között.
