A borissza Janik ezredes

A szlovák anyanyelvű, evangélikus, jómódú polgári családból származó Janik János – azaz Jan Janik – 1797. február 18-án született a Liptó vármegyei Kispalugyán. „Első neveltetését az ottani közbirtokos Palugyay család gyermekeivel együtt nyerte, hol atyja mint jószágbérlő lakott volt.” Tanult Szepesszombatban, Rozsnyón, majd Eperjesen fejezte be bölcsészeti tanulmányait és a „tettvágyó ifjú” szülei tiltakozása ellenére, 16 évesen magára öltötte a császár kabátját, így került a felső-magyarországi hadkiegészítésű, sötétkék hajtókás, fehér gombos 33. sorgyalogezredbe hadapródként.

Ezredével derekasan verekedett az 1813. évi hadjáratban. Ott volt a drezdai és a kulm–kolendorfi csatában. Kolendorfnál, egy erdő megrohanásakor a nyakán kapott szuronysebet. „Ez azonban nem akadályozá, hogy helyén a csata végéig megmaradjon, s részt ne vegyen a győzelemben, valamint (Dominiqie Joseph René) Vandamme francia tábornok elfogatásában. (Aloys) Pfersmann kapitány, később tábornok, Janik hősies magaviseletének szemtanúja írásilag bizonyítja: ’hogy a legénységnek serkentő példát adott, és több ízben az ellenség előtti vitéz magatartását az ezred parancsnokságának tudtára adja.’ ”

Már főhadnagy volt, amikor 1831 nyarán egy olasz száműzöttekből álló transzportot kísért Aradra, ám az Adriai-tengeren zátonyra futottak és „csak az ő éberségének s lélekjelenlétének köszönhetően sikerült a hajót, a rajta levőkkel együtt, a végveszélytől megmenteni.” Ezt követően Liptó és Árva vármegyékben működött toborzó tisztként, majd különböző segédtiszti beosztásokat töltött be, 1835-ben al-, 1838-ban főszázadossá lépett elő. 

1848-ban az észak-itáliai császári-királyi hadsereg táborkarában működött dandársegédtisztként, Páviából Milánóba sikerrel kísért egy lőszerszállító oszlopot, harcolt Mantuában, a curtatonei sáncoknál és a május 30-i goliói csatában ideiglenes zászlóaljparancsnokként.

Júliusban került haza, mint ezrede komáromi főhadfogadó állomásának parancsnoka. Kérelmezte átvételét a honvédseregbe, s október 1-jén őrnagyként kinevezték a komáromi 18. (később: 57.) honvédzászlóalj parancsnokává. Részese volt a szorosok és a Vág-vonal védelmének, s a feldunai hadsereggel hátrált egészen Vácig, ahonnan 1849. január 12-én a császári előőrsökön átcsúszva tért vissza Komáromba.

Február 1-jén alezredessé avanzsált és gyalogdandár-parancsnoki kinevezést kapott. A Nádor-vonalat és a Vág-Duna partját védelmezte, egyúttal a védősereg törzstiszti vizsgabizottságának elnöki tisztségét is betöltötte.

A május 12-i tejfalui ütközetben megsebesült, egy gránátszilánk homlokát súrolva kiütötte a nyeregből, mire csapatai Komáromig hátráltak. „Június hó 20-án Nyárasdnál Janik hősies helytállásával menté meg Klapka Györgyöt s huszárjait a végveszélytől. E tettéért őt Klapka rögtön a csatatéren ezredessé s hadosztály-parancsnokká nevezte ki.”  

Jelentős szerepet játszott a komáromi ostromzár augusztus 3-i feltörésében. Klapka tábornok augusztus 9-i hadseregparancsában olvashatjuk, hogy „Janik János ezredes, a múlt havi 2-iki és 11-iki ütközetnél, valamint folyó hó 3-kán az ácsi erdő megtámadásánál különös bátorsággal párosult eszélyes vezényletéért, mely által a csata jobb szárnyán oly dicsőn eldöntetett (…)” kiérdemelte a katonai érdemjel 2. osztályát.

A szabadságharc komáromi eseményeinek hű krónikása, Szinnyei József – a 203. honvédzászlóalj főhadnagya – jellemzése szerint „Janik becsületes, derék ember és jó katona volt, a nyert parancsokat mindig teljesíté, de ő parancsot várt, írásbeli meghagyás nélkül semmit sem tett, talán még az előőrsöket sem állította volna ki, még akkor sem, ha az saját biztonságára szolgált volna. 

A nyári körülzároláskor Klapka rábízta a monostori hegy védelmét, itt ő, mint valami vén lovagvár vitéze uralkodott és feladatát férfiasan betöltötte.

Janik különben egy eredeti, öreg, (ki)szolgált katona mintaképe volt, mindig csinosan és szabályszerűleg volt öltözve, még azon jellemző vörösség sem hiányzott orráról, mely elárulá, hogy ő a bornak nem volt ellensége.”

A haditanácsokon rendre Klapka álláspontját támogatta, részt vett a császáriakkal folytatott tárgyalásokon és szeptember 27-én ő is aláírta a herkálypusztai kapitulációs egyezményt. 1849. október 2-án a Duna jobb parti sánctábor és hídfő csapataival együtt ő is letette a fegyvert.

Komáromi kapitulánsként menlevelet kapott és visszavonultan élt Liptóban a Szentiványi, az Okolicsányi, a Pongrátz és a Pothornyay családok vendégeként. 1861-ben a Liptó vármegyei honvédegylet elnökévé választották, 1867-től a honvédsegélyező egylet mellett több választmány elnökeként „buzgó tevékenységet fejtett ki”. Vármegyei hivatalnokként 1872. július 19-én magyar nemességet kapott. Két év múlva teljesen visszavonult a közélettől. 1881. január 9-én halt meg Liptószentmiklóson, ahol „közrészvét mellett” eltemették. 

Janik ezredes mellett számos szlovák születésű tisztje volt a honvédseregnek. Prihoda János alezredes az 1849. augusztus 3-i komáromi kitörés után vette át a 6. Württemberg-huszárezred parancsnokságát és a katonai érdemjel 3. osztályát. Sklenka Vince őrnagy a végnapokban a Lugoson összegyűjtött állami javak felügyelője volt. Ottocska Ferenc 1848 őszén a 8. Coburg-huszárezred tizedeseként szökött haza bajtársaival Galíciából, és az erdélyi hadszíntéren lépett elő hadnaggyá. 1849. július 31-én esett el Segesvárnál.

Legalább harmincezer tót atyafi küzdött a magyar oldalon. Emlékezetes haditetteik közé tartozik a branyiszkói győzelem, amikor Erdősi (Poleszni) Imre piarista pap vezette győzedelmes rohamra a megszeppent szlovák újoncokat.  

A szlovákok sorra orozzák el magyar történelmi nagyjainkat, hogy saját legendáriumot kreáljanak, holott nekik is vannak hőseik, de nem kérnek belőlük, hiszen azok nem Szlovákia, hanem Magyarhon igazáért véreztek.

Az írás megjelent a Magyar7 2025/10. számában.