2024. december 8., 20:00

A bécsi döntésre várva

A müncheni egyezmény jegyzőkönyvének záradéka értelmében a csehszlovák–magyar területi vita eldöntésére – amennyiben a kétoldalú tárgyalások nem vezetnének eredményre – újabb négyhatalmi konferencia lett volna hivatott. A magyar kormány számolt is mind a négy müncheni nagyhatalom közreműködésével. Anglia és Franciaország azonban alibista módon elhárította magától a felelősséget, és egyikük sem volt hajlandó részesévé válni a közép-európai határrevíziónak. Mindkét kormány kinyilvánította, hogy nem óhajt részt venni a döntésében, illetve a csehszlovák–magyar vita rendezésének jogát átengedik Németországnak és Olaszországnak, mint a térség geopolitikailag érdekelt nagyhatalmainak.

felvidek-hazatert-emlekiv-profila-ajandeka-acbc_1_big

Az angolok és a franciák ezzel a húzásukkal biztosították maguknak azt a kibúvót, hogy utólagosan – amennyiben az érdekük azt kívánná – elhatárolódhassanak a németek és az olaszok döntése alapján létrejött határrevíziótól. Tény azonban, hogy 1938 októberében még ők is nagy megértéssel viseltettek a magyar területi igények iránt. Lord Halifax külügyminiszter október 24-én Edinburghban mondott beszédében például reményét fejezte ki, hogy megtalálják a méltányos megoldást a csehszlovák–magyar területi vitában.

„Elismerjük, hogy Magyarországnak jogos követelései vannak, s bízunk abban, hogy meg lehet találni azokat az eszközöket, melyekkel kielégíthetik ezeket” –

hangsúlyozta a többi közt az angol külügyminiszter. Mindazonáltal október 27-én a római angol követ világosan közölte az olasz külügyminiszterrel, „hogy kormányának ugyan nincs kifogása négyhatalmi konferencia ellen, de sokkal szívesebben látná a tengely döntőbíráskodását”.

A szovjet külpolitikának és diplomáciának sem volt semmilyen ellenvetése egy esetleges csehszlovák–magyar határrevízióval szemben. Litvinov külügyi népbiztos például 1938. október 29-én a magyar követ előtt félreérthetetlenül kijelentette, hogy ő a Felvidék magyar többségű területeinek visszacsatolását Magyarországhoz a „müncheni egyezmény természetes következményének” tekinti. A szovjet külügyér emellett még azt is nagyra értékelte, hogy a magyar kormány békés úton, a diplomáciai lehetőségek igénybevételével igyekszik megoldani a határrevízió kérdését.

Eltérő koncepciók

A csehszlovák–magyar területi vita megoldását illetően azonban a német és az olasz koncepció eltért egymástól. Az ugyanis senki előtt nem volt titok, hogy az olaszok hatékonyabban támogatják a magyar érdekeket. Ilyen körülmények között természetesen a magyar politika is inkább bízott Olaszország jóindulatában. Budapesten szilárdan meg voltak győződve arról, hogy az olaszok politikai koncepciójába inkább beillik egy aránylag erős, szuverén Magyarország képe, mint a német elképzelésekbe. A magyar politikai vezetés azt is folyamatosan tapasztalta, hogy mind Benito Mussolini, mind Galezzo Ciano külügyminiszter a németeknél sokkalta udvariasabban viseltetnek Magyarország iránt.

A magyar politika tehát elsősorban az olaszok jóindulatára épített. A budapesti Államtudományi Intézet munkatársai titokban még a döntés kimondása előtt igyekeztek szakmailag felkészíteni Ciano külügyminisztert a Felvidék néprajzi és földrajzi viszonyainak ismeretére. Erre azért volt szükség, hogy az október 28-án Rómába érkező német külügyminisztert egy felkészült Ciano várhassa, akivel már a hivatalos bécsi találkozó előtt meg fognak egyezni az új csehszlovák–magyar országhatárban. Az említett napon valóban sor került a két külügyminiszter találkozójára. Joachim von Ribbentrop kezdetben – Ciano naplója szerint – „szemérmetlen buzgalommal” védte a csehszlovák érdekeket, de október 29-én hajlandó volt hozzájárulni Kassa, Ungvár és Munkács visszacsatolásához. Rónai András, a budapesti Államtudományi Intézet Cianot szakmailag felkészítő munkatársa is említést tesz róla emlékirataiban, hogy „Kassa, Ungvár, Munkács, a Nyitra-mellék jó egy darabja Ciano céltudatosságának és okosságának eredményeként is került vissza Magyarországhoz”.

A felvidéki magyarság – ez azonban az egész nemzetről elmondható – lélegzetvisszafojtva figyelte a történelemformáló események alakulását, miközben bizakodva várta a húsz évvel azelőtt semmibe vett magyar érdekek érvényesülését. A visszacsatolás kérdése ekkor már tényként volt kezelhető. Nem volt azonban mindegy, hogy mekkora darab szabadul fel és csatoltatik vissza a csonka hazához a trianoni békeparancs által erőszakkal elszakított felvidéki területekből.

Fiat justitia. Legyen igazság!

A döntés napján – november 2-án – Jaross Andor és Esterházy János Bécsben tartózkodtak – természetesen magánemberként –, és közelről figyelték az események alakulását. A pozsonyi Esti Újság munkatársa még egy rögtönzött interjút is készített Jarossal, aki a döntés előtti órákban a következőket nyilatkozta: „A cseh-szlovákiai magyarság bizalommal várja a döntést. Az a magyarság, amely a nehéz húsz esztendőn át józannak és építőmunkás elemnek bizonyult, azzal a bizalommal tekint a bécsi döntés felé, hogy megteremti az egymás mellett élő szomszédok számára a jobb jövő lehetőségeit.”

Akkoriban csaknem mindegyik politikusan gondolkodó magyar ember azt vallotta, hogy a magyar többségű területek visszaadása Magyarországnak véglegesen rendezni fogja a nem mindig felhőtlen magyar–szlovák viszonyt. Az etnikai alapon végrehajtandó országhatár-kiigazítás kellő garanciának tűnt egy nyugodt, megelégedett és baráti szomszédság kialakítására.

Figyelmet érdemlő szerkesztőségi vezércikk látott napvilágot a pozsonyi Esti Újságban november 3-án, amely azonban még az előző napon, közvetlenül a döntőbírói határozat kimondása előtt íródott. A cikk szerzője szerint egy „drámai hónap után” jutottak el a felek Bécsbe, a nevezetes Belvedere-palota tárgyalótermébe, ahol az este folyamán megszületik a várva-várt döntés. De mit remélhet ettől a nagyhatalmi döntéstől a magyarság, illetve miként alakul majd ennek következtében a magyar–szlovák viszony? Nézzük, miként vélekedett erről a vezércikk szerzője!

„A magyar nemzet józan jelszava most sem lehet más a nagy színjáték elindításának pillanatában, mint húsz esztendőn át: Fiat justitia. Legyen igazság!” – fogalmazott egyértelműen a szerző. „Igazságot a magyarnak! Igazságot Magyarországnak!” Ez így minden magyar számára érthető és világos volt. De vajon hogyan hat majd mindez a szlovákokra? Fel tudják-e majd fogni, képesek lesznek-e megérteni és méltányolni a „magyar igazságot”, vagy számukra magyar többségű felvidéki területek visszajuttatása Magyarországnak már nemzeti sérelmet fog jelenteni? A cikkíró derülátóan viszonyult ehhez a kérdéshez, bízva a szlovákok bölcsességében és józanságában.

„A szlovák nemzet, amely most Bécsben pillanatokig szemben áll a magyarral, minden bizonnyal megérti ezt a lelkek mélyén fogant szent nemzeti érzést” – előlegezte meg a bölcs belátás képességét a szlovákok számára a szerző. „A szlovák nemzet, amely mögött ugyancsak húsz esztendő elkeseredett küzdelme áll, az önálló sajátos, független és korlátozásokat nem tűrő nemzeti élet jogai után, meg fogja érteni, hogy a húsz éve elszakított magyar nép az anyai szív meleg ölelésére vár.” A vezércikk szerzője szerint a felvidéki magyarság hiszi és elvárja, hogy „Bécs után egy új és szebb kor jön, amelyben egymás felé nyúl az a két becsületes kéz”, amely „az ész és szív egybehangzó szavának erkölcsi parancsára” minden bűnös ármánykodás ellenére megtalálja egymást.

Gyönyörű szavak és gondolatok, amelyek igaz és őszinte magyar vágyakat fejeztek ki. A minden sanda szándék nélküli magyar–szlovák, vagy szlovák–magyar szeretetteljes egymásra-találás sajnos Bécs után sem következett be, mindkét nemzet nagy kárára.

Az írás megjelent a Magyar7 2024/48. számában.

Lapajánló