Báti kokott a pesti ládában
Amikor 1880 júliusának egyik szombatján a hontbesenyődi plébánia malmában felsírt Zwara Mária első leánygyermeke, a molnár még boldog ember volt. Tudniillik a Bacsófalvi-tó vize szárazság idején is biztosította az Almáska patak bal partján található malmának hozamát.
Turcsan Istvánnak, a derűs édesapának még végig kellett dolgoznia néhány, az az évihez hasonlatosan perzselő nyarat, míg ráébredt, hogy a nagy ipari malmok kiépítésének folyamata végleg kilátástalan helyzetbe sodorja. Kétségbeesve, megrendülten tapasztalta, hogy addig lojális vásárlói és megrendelői faképnél hagyták. Talán emiatt bánt oly mostohán az éppen megszülető csemetéjével, Emília Magdolnával, a kis Elzával? A szőke kislány mindenesetre – fittyet hányva az egyre komorabbá váló apa pénzügyi aggodalmaira – tovább kergette a pillangókat és az álmokat a báti víztározónál, ahol csupán az idő malmai őröltek. Midőn az utolsó báti molnár 1906-ban felgyújtotta a malmát, felvette a biztosítás után járó pénzt, majd Amerikába távozott, Turcsan István meggyötört teste már a temetőben pihent…
Vajon a hontbesenyődi és báti roma közösség tagjai között cseperedő bakfis akkor is ábrándjai nyomába eredt volna, ha tudja, nem is oly sokára két, kavicsot szállító kocsis lel rá egy vesszőfonatú utazóládába tuszkolt félig mezítelen holttestére, mialatt „festett haját hólé mossa le, langyos párákban áztatott arcát pedig a téli folyóvíz cirógatja körbe”?
Akárhogy is, eltökélte, hogy szerencsét próbál az ekkorra már modern, európai értelemben vett nagyvárossá fejlődött Budapesten, aminek lakói éppen a millenniumi ünnepségek lázában égtek.
Kezdetben cselédként, mosogatóként és virsliárusként kereste meg a kenyérre valót, később azonban – a jómód, a bőség és a siker reményében – engedte, hogy magába zárja őt a pesti estek kétes hírű mulatóinak világa. 1902-től – magánzóként, azaz foglalkozás nélküli, saját vagyonából vagy támogatásból élő személyként élve mindennapjait – az Olimpia és a Casino de Paris snájdig vendégei körében tűnt fel, majd mint büfédáma és konzumlány a város legelőkelőbb mulatójában, a pesti Orfeumban felelt a csapodár férfiak szórakoztatásáért.
1867 és 1926 között hivatalos regula biztosította a kéjelgést, így a közkedvelt bordélyházak jogszerű üzemelését s a magánkéjnők élvhajhász foglalatosságát, s noha Elza a századfordulót követően – a kávéházi kasszírnőkkel és a buja színésznőkkel egyetemben – tagadhatatlanul feslett erkölcsű nőszemély hírében állt, tulajdonképpen sosem tevékenykedett prostituáltként.
– derül ki Az éj királynője című tárcából, amit a szabados, ledér kasszír- és kéjnők akkurátus ismerője, Krúdy Gyula vetett papírra. Akárhonnan is a név, a luxuskurtizán csáberejéből valójában csakis vagyonos urak részesülhettek, miként arra Gyalog a baloldalon című kötetében Ady Endre egykori menyasszonya, Dénes Zsófia is rámutatott:
Mivel 1913 telétől a közismert bécsi bútorgyáros, Schmidt Miksa lakást bérelt neki a Margit körúton, nyelvekre okíttatta, Párizsból szállíttatott egyedi ruhákban járatta, valamint sokat érő ékszereket, csecsebecséket készíttetett neki, Elza rá sem hederített, hogy a nála közel két évtizeddel korosabb üzletembert – ahogy ő becézgette, Fabrik bácsit – számtalan beteges hajlama mellett nekrofíliával is vádolták…
– tudjuk meg a nőügyekben szerfelett szakavatottnak mondható Krúdytól, akinek kiváló regényéről, A vörös postakocsiról az olvasók tömege hitte tévesen, hogy Mágnás Elza életpályáját beszéli el.
A század nevezetes bűnügyei című kiadványban esik szó arról, hogy bármilyen garasoskodó is volt a kor bútor- és enteriőrkultúrájának kiemelkedő alakja, a kokott miatt mégis herdálta a pénzt.
– jegyzik meg a szerzők, Pintér István és Szabó László, akik számot adnak Schmidt további tulajdonságairól is:
S lám, amint arról Kosztolányi is írt A tót maîtresse című cikkében,
A vesszőfonatú utazóládában megtalált ápolt körmű vízihullát először nem tudták azonosítani. A törölközővel megfojtott Mágnás Elza házvezetőnője, Kóbori Rozália és annak szeretője, Nick Gusztáv péksegéd végül beismerte tettét: nyereségvágyból elkövetett emberölés. A bomlott elméjű Rózsi tizenkét évvel később a márianosztrai börtönben végezte be, tettestársa viszont csak valamikor a hetvenes években szenderült jobblétre, egy érdi szociális otthonban.
– adták hírül a sajtótermékek.
És csakugyan, a megragadó bűncselekmény az akkoriban szárnyait bontogató magyar bulvárújságírás legizgalmasabb históriájává vált; a nyomozás idején tűnt fel a rendőrségi riport műfaja, s ekkor esett meg elsőként, hogy a rendfenntartók egy holttest fényképét publikálták a lapokban, azonosítás céljából. Állítólag Mágnás Elza édesanyja is Az Est című újságból tudta meg, hogy lányát meggyilkolták. A honi sajtótörténet első bulvárhírére a külföldi zsurnaliszták is lecsaptak. A The New York Times tudósítót indított útnak, de Ausztráliában is cikkeztek a különös kázusról.
– idézte fel az 1914. január 16-i, tömeghisztériát kiváltó, díszes gyászszertartáson személyesen jelen levő Kosztolányi Dezső, majd így folytatta a több tízezres emberáradat szeme láttára zajló búcsúztatás leírását:
A Turcsányi család tagjai a magára maradt bánatos bútorgyáros pénzéből vásárolták meg azt a Krisztus-ábrázolást, amit a báti katolikus gyülekezetnek adományoztak. 2009-ben Kerékgyártó István elevenítette fel a felvidéki kurtizán történetét Trüffel Milán című regényében, de a báti kokott históriáját idézte fel a neves filmdirektor, Szász Attila is, aki Félvilág címmel készített filmet Köbli Norbert forgatókönyvéből.
A pillangókat és álmokat kergető Turcsányi Emília alakja tehát tovább él a néplélekben, amint az a sokat emlegetett Krúdy szavaiból is kitűnik:
